Sírjak vagy nevessek?

Ellopták a királyhelmeci köztemető lélekharangját. Sokan a hír hallatán bizonyára felkacagnak. Többen meg elborzadnak. Valóban nem egyszerű minősíteni az esetet. Ha arra gondolok, hogy egy lelketlen gazember tette miatt Királyhelmecen most úgy kísérik az elhunytakat utolsó útjukra, hogy értük nem szól a lélekharang, bizony szomorú leszek. Ha viszont elképzelem, ahogy a tolvaj a fáradságos munkával szerzett zsákmányt beviszi a fémhulladékgyűjtőbe, és ott a sokat látott felvásárlótól megkérdi: mit fizetnek ma a lélekharangom kilójáért?, nevethetnékem támad. Elkeserít azonban az eshetőség, hogy ha tolvajunk tényleg úgy dönt, hogy értékesíti a zsákmányát, valószínűleg talál rá vevőt. Hiszen nem véletlen, hogy eltűnhetnek csatornafedelek, útjelzőtáblák, sőt még a középületek rézcsatornái is. Valaki nyilván felvásárolja azokat! (Pedig az elképzelt lélekharangos sztorinál az sem kevésbbé bizarr helyzet, ha valaki az „otthon“ épp feleslegessé vált Vigyázz, veszélyes kanyar! tábláját akarja átadni újrahasznosításra...) Mulatságos elképzelnem azt is, hogy a tolvaj csak azért lopott, mert okvetlenül szüksége volt egy lélekharangra. És miután hazavitte vágyai tárgyát, most minden este kongat vele egy picit – magának. Felemás érzelmeim vannak, ahogy megállapítom: olyan országban élek, amelyben az állampolgárok egy része már megszokta, hogy némely honfitársa nap mint nap lop időt, krumplit, pénzt, autót, embert, s minden mást, mi ég és föld között található. Ezért valószínűleg már azon sem lepődik meg, hogy a tolvajok lélekharangot lopnak. Talán van magyarázat mindenre. Ha erre is, akkor az baj, nagyon nagy baj. A legnehezebb azt elképzelnem, hogy a lélekharangtolvaj, miközben valamelyik kocsmában issza rossz borát – múlandóságát feledve –, nem is gondol arra, hogy az általa eltulajdonított harang holnap talán éppen érte nem fog majd szólni! Igaz a régi mondás, hogy az élet nem tragikus vagy komikus, hanem sokkal inkább tragikomikus. Ez a bűncselekmény is az, meg a közállapotok is azok.