Simításod éles cserép

– Megy arra busz? – surran elém egy borostás, sötét arc. – Nem tudom, én erre megyek – pedig nem készültem szabadkozni. – Ale, jól van – villan kópésan a szeme, bal kezén vérfoltos kötés. – Kocsma? Verekedés? – értek hozzá komolyan. – Ale, jól van – szeme csillog, titoktól vagy piától nedvesen. Megvágták? – kiszedem belőle, ha addig élek is. Bólogat – piszkálom magam – nézd, bólogat. Most bágyadtan. Most pimaszul. Homályos tekintetén látszik, messze jár. – Kés? Borotva? Törött üveg? – szemének lágy kampóit belém akasztja, nem tágítok. – Penge? Cserép? – Az, az – ringatózva helyesel, valamire rátaláltam. – Mégis melyik? A kés? – megkockáztatom. Halványan rám néz, biztat talán, nem értem. Akkor jöjjön egy stratégiai tigrisbukfenc. – A haverod így elbánt veled? – Ale, jól van. Mentem csak, mentem. Oszt megvót. Asszem tudom ki vót az – pedig mintha nem is tudná. – Nem emlékszik? Tényleg nem tudja? Részeg volt? – menetel díszlépésben kérdéseim hadoszlopa. – Ale, jól van – úgy néz, mintha ő faggatna. – Veszekedtek? Seftelés? Nőügy? Mifene baromság? – már nem tudom, hová kanyarodom. – Rossz világ van – végre kimondja. – Mindig az volt, nem? Miért csak most lenne az? – nem tudom leplezni, csalódott vagyok. – Velem még ilyen nem volt – talán azóta nem talált magára. Igen, a megálló pléhei közt téblábol zavarodottan. – Asszony? – hunyorítok cinkosan. – Volt – nem is akarja, hogy segítsek. – Elváltatok? – bratyizik ellenállhatatlanul filantróp hajlamom. – Meghalt – kivel beszél? Tekintete ködöt maga köré néző füstgép. – Betegség? – már megint hova botorkálok. – Nem. Szeginy volt. Szeginy – nem nekem mondja, nem is akarja, csak valami őrült nyomástól átbugyog a zsilipen pár hang. – Szerencsétlen? – pontosítanék lelkiismeretesen. – Ale, jól van. Hát annyira nem akarta őtet az anyja. De annyira, hogy az nagyon rossz volt neki. Anynyira olyan volt hozzá mindig – ő se érti, én már tudom. – Megölte magát – mindjárt visszakozom –, öngyilkos lett. Komótosan bólogat, lassan, keményen bólogat. Érte bólogat, kibólogatja magából. Kiszorítja, ha már magához nem lehet. – Mikor? – Két éve. – Hány éves volt? – Huszonnégy volt, meg szeginy. Nem messze ide vonat alá ment. Ale, jól van, ha tudom, szólok neki. Nekem ő a feleségem vót. Rendesen papíron. Má ezér se engedtem volna. De hát ő már szeginy vót. – Gyerek? – Nem vót lakás. Hova külköt, anyósnak? Kettyinteni kell, de azér fönt is legyen valami. Ne félj, van itt ész, nem csinátam gyereket a híd alá. – szemében győznek a pajkos fények, gyengéden nekem támaszkodnak, feltessékelnek a buszra. A férfi kajánul csippent a szemével. – Ale, jól van, van itt ész!