Segíteni mindig kell...

Táborok és sítúrák támogatása – hát tessék, rajta! Adóbónusz – persze, nem is lehet másképpen. Ingyen ebéd? Jó étvágyat! Ha a koalíció és az ellenzék egyáltalán vitatkozik ezekről a dolgokról, akkor nem az a kérdés, hogy kell-e segíteni, hanem hogy ki segít többet.

Az ember egy pillanatra azt hiszi, hogy Szlovákiában mégsem állnak olyan rosszul a dolgok, hogy van némi reménysugár a társadalom elviselhetetlen polarizálódásának leküzdésére, a gyűlölet csillapítására, az általános megnyugvásra. De aztán hirtelen rádöbbenünk, milyen száraz a február. Nem, ez nem az, aminek látszik, bár én sem tartozom éppen azok közé, akik teljesen kerülnék az alkoholt. Mármint nincs depresszióm, sem elvonási tüneteim. Az alkoholfogyasztás elleni kampány részeként közzétett több statisztikai adatra gondolok. Egy számadat különösen megdöbbentett: a függőséggel küszködő szlovákok átlagéletkora évről évre csökken, már 15 éves és még fiatalabb gyerekek is szakszerű segítséget kérnek. Ez korántsem az egyetlen függőség, amely fenyegeti őket, hiszen minden sarkon többé-kevésbé veszélyes buktatók leselkednek rájuk – a rágódohánytól a közösségi oldalakon keresztül a kemény drogokig ezernyi veszély...

Az adatok eléggé felkeltették az érdeklődésemet ahhoz, hogy a fiatal családokra és gyermekeikre vonatkozó más sötét számoknak is utánanézzek. És az egész úgy rossz, ahogy van. A tizenévesek körében megugrott a – sikeres és sikertelen – öngyilkossági kísérletek száma, és olyan mentális betegségek és rendellenességek alakulnak ki, amilyenekről korábban még csak nem is hallottunk, ráadásul túl magas a válások aránya, illetve egyre több családon belüli erőszakot jelentenek. És mindez csak a jéghegy csúcsa; a legtöbb probléma a lakások és családi házak ajtaja mögött rejtve marad. Egyesek nem tudják bevallani őket, mások félnek vagy szégyellik, hogy beszéljenek róluk.

És hirtelen, ha ebből a szemszögből nézzük a dolgokat, kissé kínosan hangzik politikusaink szájából a rengeteg nagyzolás, hogy mennyire segítik a fiatal családokat. Végül is néhány bónusz és anyagi juttatás a legkevesebb, amit tehetnek. Valójában az egész társadalomnak sokkal, de sokkal többre lenne szüksége – egyfajta helyreállítási tervre, az értékek újraindítására. És ehhez bizonyára nem elég havi néhány száz euró.

Ennek ellenére azt mondom – semmi bajom az ingyen ebéddel, különösen, ha tényleg ingyenes.

A szerző a Plus 7 dní főszerkesztő-helyettese