Se hal, se gomba

Minden reggel nekiindul a hegynek, már hetek óta. Délelőtt tízre felettébb csalódottan visszaér, az éppen zárni készülő kocsmában megiszik egy kis sört, aztán az üres kosárral hazaballag, konzervet melegít, eszik, és megy délután a folyóra horgászni. Nem milliomos, nem úri passzióból teszi, amit tesz, hanem csökkentett rokkantsági nyugdíjának némi javítása érdekében. ĺgy megy ez hetek óta. Néha apró házimunkáért kap egy ötvenest vagy százast egyik-másik öregtől a faluban, ideig-óráig ebből is meg lehet élni. Inkább órákig. Vagy három hete mindig üres a kosár, nincs egy szem gomba sem, pedig ebből azért lehetne valamit keresni. A szomszéd járási székhelyen százast adnak kilójáért, ha van. De nincs. Pedig a legjobb helyeket bejárta, nyoma sincs még a barna kalapú áldásnak. Az idő a pecabotnak se kedvez. Egész délutánok múlnak el, az úszó meg se pöccen, nincs kapás, csak lóg a zsineg unottan. Néha egy-egy szeméthal belekap a horogba, tízcentis kárászok birkóznak a hegyes kampóval, de ezzel is csak a baj van. Megsütni kicsi, megnőni úgyse fog, mert valaki más még ezt is hazaviszi, de ő azért csak visszadobálja az ezüstös csillogású halat a folyóba. A mező siralmas képet mutat hazafelé jövet. A búza alig húszcentis, ritka szép az árpa is, de inkább ritka, mintsem szép, hát, kínjában énekelhet az ember, hogy ritka búza, ritka árpa, ritka rozs... De még csak babája sincs hozzá, se csúnya, se takaros, mert ugyan kinek kell olyan ember, aki havi ezernégyszázat visz haza?! Se hal, se gomba, még az aratási segédmunka is veszélyben e miatt az idő miatt. Menjen talán koldulni? Hívták már, mondván, olyan jó becsületes képe van, ha kimenne, mondjuk, Svájcba, napi ötszázat adnának neki. Igaz, koronában, ám neki ez is nagy pénz. De nem megy. Marad a reményteljes reggeli séta, ki a hegyre, ha üres is a kosár, meg marad a délutáni horgászat, ha meg se mozdul az úszó, akkor is. Mert embernek kell maradni. Pedig de kutya nehéz mostanában! Pláne havi alig ezerötszázból...