Schuster példája

Erről a magyarok ellen bármikor bevethető diplomáciai stílusról írt Edvard Beneš már a diplomamunkájában, ezt sugallt a T. G. Masaryk számos alattomos megnyilvánulása, így viselkedett dr. Vladimír Clementis, majd Chňoupek külügyminiszter, s hasonló jellemről tesz napirenden tanúbizonyságot Eduard Kukan is. A módszer nem túlságosan elegáns, de a probléma állandó jellegű céltudatos ismételgetése általában eredményre vezet, megrázó történelmi példákat sorolhatnánk bizonyítására.

A szlovákiai magyar politikai és társadalmi élet meghatározó szereplői a napokban éppen öt éve nem szólaltak meg a Felvidék magyarságának érdekeit védendő, (hacsak nem tekintjük annak Duka Zólyomi Árpád június 25-i strassbourgi hozzászólását), sem Strassbourgban, sem Brüsszelben, pedig lett volna miről beszélni. ĺgy történhetett, hogy az Európai Bizottság, mely előkészítő és javasló testülete az Európa Parlamentnek, nem szerzett tudomást azokról a Szlovákiában hatályos törvényekről, amelyek hátrányosan megkülönböztetik a magyarokat az államalkotó szlovák nemzettől, mint ahogy azokról a kormányrendeletekről vagy alacsonyabb szintű intézkedésekről sem, amelyek ellehetetlenítették egyes intézményeinket. Ezek után senki sem csodálkozhat afölött, hogy öt éve a Szlovákiáról szóló országjelentések említést sem tesznek a felvidéki magyarság helyzetéről, vagy ha mégis, akkor egy-egy pozitív töltetű gondolat erejéig. Amit elhallgattunk, a teljesség igénye nélkül az alábbi meghatározó tételeket tartalmazza: a munkanélküliség a magyar többségű településeken meghaladja a 35%-ot, ami több mint a kétszerese az országos átlagnak; a magyarok által többségben lakott déli területeken nem történt gazdasági fejlesztés, ami hosszútávon a magyarok életterének elsorvadásához vezet, a kárpótlásokból való általános kirekesztés; a gyalázatos transzformációs törvény, amelyet a most az MKP-hoz dörgölőző Mečiar-kormány a magyarokon próbált ki, s 35 milliárd korona értékű vagyonvesztést jelentett; a diszkriminatív nyelv- és közigazgatási reformtörvény; a magyar alapiskolákban használatos történelemkönyveknek a magyar nemzetre nézve dehonesztáló tartalma. A felsorolás itt véget érhet, ám számos terület sérelmeit nem tartalmazza. Ilyen például a felsőoktatás, ezen belül a kormányprogramnak azon része, amely egy magyar egyetem létrehozására kötelezi a koalíciós partnereket, ugyanakkor a Szlovákiáról készült 2002-es országértékelés érdekes módon egy, a nyitrai egyetemen létrejövő kart emleget, pedig az országjelentést jóval a kormányprogram elfogadása után hozták nyilvánosságra. Lett volna tehát miről beszélni az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében, felelős politikusaink viszont nyilván abban bíztak, hogy az EU-csatlakozás megoldja minden gondunkat. Az ilyen elképzelés lehet egy jóhiszemű, végtelenül optimista taktika része, de nem lehet egy hosszú távon gondolkodó nemzetstratégia alapja, főként akkor nem, ha egy bizonyos ponton túl nem létezik alternatíva.

A kérdést persze megközelíthetjük azon szempont figyelembevételével is, hogy egyenleg vonható-e a határon túli magyarságnak a magyarországi parlament által 2003. június 23-án elfogadott ún. kedvezménytörvény által való megalázása és a művileg hergelt nemzetközi közvélemény reakciói között. Igen, mert e silány törvénynek ugyanúgy nincs köze a határon túli magyarság status quojához, mint a szlovák politikai elitnek az itt élő nemzeti közösségek irányába gyakorolható nagyvonalúsághoz és nagylelkűséghez. Viszont mind a kedvezménytörvény, mind pedig a szlovák reakció kicsinyes és szánalmas. Rudolf Schuster pillanatok alatt elfelejtette, hogy a magyarok emelték őt a köztársasági elnöki székbe, Dzurinda holdudvara viszont immáron elhanyagolhatónak tekinti azt a csekélységet, hogy a felvidéki magyarpolitikai elit lojalitása nyitotta ki az EU-ra nyíló ajtót. A számon kérhetőt viszont számon kell kérni mind a Koalíciós Tanácsban, mind a nemzetközi politika színterén.

Visszatérve az elméletileg ránk, határon túli magyarokra vonatkozó kedvezménytörvény-torzóra, annyit érdemes megjegyezni, hogy bizonyára jelentős bátorságra, elszántságra és gátlástalanságra van szükség ahhoz, hogy valaki egy ilyen minősíthetetlen törvényt velünk hozzon összefüggésbe, miközben nem röstelkedik amiatt, hogy a törvény kishitűsége által nemzeti öntudatunkban sért bennünket, ha olvasmányélményeikből rémlik még, hogy mit jelent a nemzettudat fogalma. Ebben az esetben nem helytálló Kovács László magyar külügyminiszternek azon érvelése sem, miszerint a Magyar Állandó Értekezleten a felvidéki magyarság képviselői egyetértettek a törvénytervezet módosításával. Túl szűk volt a mozgásterük ahhoz, hogy érdemben érvelhessenek, mivel, ha az egyik síkon a felvidéki magyarság érdekeit képviselték is, mint választott és köztisztviselők esküt tettek a Szlovák Köztársaság Alkotmányára. Ez a tudathasadásos állapot (vagy folyamat?) számtalan furcsa helyzetet teremtett már ez idáig is, amelyek következményei nem csupán beláthatatlanok, de hosszú távon végzetesek is lehetnek. Mikael Mayol EP-képviselő úgy vélekedik, hogy a nemzeti közösségek, ha a saját törvényhozásukban nem harcolják ki a jogaikat, az EU-ban az esélytelenek jelentős csoportját gyarapíthatják csupán. Idehaza érdemes lenne elgondolkodni Mayol úr véleménye fölött, a magyar törvényhozás többségét alkotó kormánypártoknak viszont afölött, hogy 13 évvel a kommunizmus bukása után miért éppen a proletár internacionalizmus egy politikailag és diplomáciai szempontból dilettáns változatát kívánják a határon túl élő magyar nemzetrészre zúdítani.