Sárral kevert vér

Nem tudhatjuk, hogy a kiskatona, aki végzett vele, vajon tudta-e, kit öl meg, lehet, rémálmai voltak később, lehet, hogy elhitte a narratívát, amelyben évekig élt, elhitte, hogy akit a halálba küld, bűnös. Nem tudhatjuk, mit tudott Szerb Antalról az a két suhanc, aki bottal agyonverte. Az agyonveréshez viszont már el kellett hinni, hogy akit megölnek, bűnös. Mocskos zsidó, az akkori narratíva szerint.

Csak két eset, mindkettőről sokat tud a történelem. Mindkettő, s több ezer más, úgy kezdődött, hogy szalonképessé vált a mocskoszsidózás. S nemcsak szalonképessé, hanem elvárt, s a tömegekben gerjesztett narratívává.

Aggatjuk a címkéket manapság is. A zsidózás, cigányozás, libsizés, buzizás a közbeszéd még nem elfogadott, de már eltűrt része. Valós viták helyett szekértáborok, valós problémamegoldások helyett bűnbakkeresés, és annak legegyszerűbb, s immár politikai narratívához tartozó része, a címkézés, megbélyegzés, ez alapján kirekesztés, s csak idő kérdése, mindez mikor áll össze gyilkos ideológiává, mikor legitimálja a címke az erőszakot, a tarkólövést, az agyonverést.

Ne legyenek illúzióink, a forgatókönyv nem új, Shakespeare óta, sőt, az antik görög drámák óta nem változott a dráma felépítése. A harmincas évek mocskoszsidózása egy dráma kezdete, a tarkólövés csak a tetőpont volt. A kibontakozás az lett volna, ha tanulunk belőle, de mint látszik, mégsem. A mai zsidózók, cigányozók, libsizők és buzizók azzal vágnak vissza, tapasztalatuk alapján okot kaptak erre a narratívára, csak közben azt nem veszik észre, hogy amint ez a narratíva a közbeszéd elfogadott részévé válik, nincs visszaút. A bélyegezés, címkézés megengedetté válik. S válsághelyzetben erőszakot gerjeszt. A forgatókönyvek sorának jelentős tanulsága, hogy a pofont, a botot, a golyót a végén olyanok kapják, akik még látszólag sem adtak okot a megbélyegző narratívára. Első cigányveréses riportomat olyan fiúkról írtam, akiket az angol különóráról hazafelé tartva ütlegeltek bőrfejűek, mocskoscigányozással fűszerezve. A kuláklistákra nem a dorbézoló nagybirtokosok, hanem a véres verejtékkel kis vagyont szerzők kerültek. Mocskosbuzizással akármikor agyonverhető egy archetipális heteroszexuális csak azért, mert a vele konfliktusban lévő szomszéd rásüti a bélyeget, zsidózni meg könnyebb, mint megnézni, mi a valódi oka az adósságcsapdáknak (mindenkori kormányzó uraimékat ezúttal is tisztelettel köszöntöm). A címkézés nem diagnózis, nem is terápia. Az odvas fog sem gyógyítható ráolvasással.

A „sárral kevert vér”-nek története és tanulsága van. Ha nem okolunk, egyszer saját gyermekünket láthatjuk megalázva. Vagy véresen. Mert valakik elhitték, valakikkel elhitették, joguk van a fenn említett narratívák alapján ütni. De akkor már késő.