Rugovával vagy Thaqival a függetlenség felé

A november 17-i választások új korszak kezdetét jelentik Koszovó történetében. Az 1999-es konfliktus után a térség a nemzetközi közösség irányítása alá került. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1244. számú határozata (1999. június 10.) alapján a szervezet főtitkára felhatalmazást kapott, hogy ideiglenes közigazgatást vezessen be Koszovóban. A nemzetközi közösség vette át – természetesen a katonai ellenőrzést is beleértve – az élet szinte minden területének ellenőrzését és irányítását, hiszen a jugoszláv, illetve szerb kormányzat, állam gyakorlatilag nem gyakorolhatja fennhatóságát a nemzetközi jog alapján még mindig hozzá tartozó területen, amióta a Milosevics-féle Koszovó-politika vereséget szenvedett. Az ENSZ-közigazgatás célja azonban nem állandó nemzetközi kormányzat felállítása volt, hanem hogy az átmeneti időszakban segítsen a koszovóiaknak létrehozni saját polgári és politikai intézményeiket. Párhuzamosan a hatáskörök átruházásával csökken az ENSZ és az EBESZ szerepe, így a Koszovóban állomásoztatott adminisztratív erők létszáma is. Ebben a folyamatban az első lépés az EBESZ nevével fémjelzett helyi önkormányzati választások kiírása és megtartása volt tavaly, november 17-én pedig megtartották a parlamenti választásokat. A legfelsőbb törvényhozó szerv később elnököt is választ. Az elnök fogja kinevezni a miniszterelnököt és a kormány többi tagját. A parlamentnek 120 tagja van, húsz mandátum automatikusan a koszovói nem albán kisebbségeket illeti. A húsz hely közül tíz a szerbeké, négy a roma, egyiptomi és askali etnikai közösségé (Koszovóban hivatalosan etnikai közösségek vannak, nem kisebbségek), három a bosnyákoké, két hely a koszovói törököké, egy mandátum pedig a gorani közösség politikai erőinek volt fenntartva. Ezek az „automatikus” helyek – a választásokon megszerzett helyekkel kiegészülve – meghaladják azt a létszámot, amely a számarányukból adódóan járna nekik, illetve amennyit képesek lettek volna megszerezni. Például a szerb közösség így 10+11, tehát 21 helyet szerzett, amely az összes képviselői hely több, mint egyhatoda, miközben a szerbek jelenleg Koszovó lakosságának jóval kevesebb, mint tíz százalékát alkotják. A kisebbségi közösségek felülreprezentálása szavatolja számukra, hogy nem marginalizálódnak teljesen az új koszovói parlamentben, így a választóik számára is volt értelme részt venni a szavazáson. A koszovói szerbek politikai képviselete, a Povratak (Visszatérés) részvételének tehát ez volt az egyik fő oka. A másik fő ok a belgrádi vezetés hozzájuk intézett felhívása volt, hogy vegyenek részt a voksoláson. Mivel a szerbek körében még mindig nagyon erős a központi hatalom autoritása, hallgattak a belgrádi szóra, és részt vettek a szavazáson. Feltétlenül meg kell még említeni a szerb pravoszláv egyház vezetőjének szavazásra buzdító felhívását is; az ő tekintélye szintén nagyon fontos tényező. Mindenesetre a jelek arra utalnak, hogy a szerbek politiai képviselete a továbbiakban sem kíván csupán passzív szerepet játszani Koszovó politikai életében, hiszen tagjai kijelentették, hogy készek koalíciót kötni a számukra megfelelő politikai erővel. Itt viszont felmerül egy nagyon komoly probléma. A szerbek természetesen hallani sem akarnak Koszovó függetlenségéről, ezért minden bizonnyal csak azzal akarnak koalíciót kötni, aki szintén elutasítja a függetlenséget. Csakhogy Koszovóban jelenleg nincs egyetlen számottevő albán politikai szubjektum sem, amely ne az elszakadást szorgalmazná. Ebben a tekintetben nincs különbség az Ibrahim Rugova vezette mérsékeltek és a Hasim Thaqi által irányitott radikálisok között. Persze ez tökéletesen megfelel a koszovói albánok közhangulatának és – nagyon fontos – érzelmeinek is. Természetesen nem lehet kijelenteni, hogy nincs egy koszovói albán sem, aki Belgrád fennhatósága alatt szeretne élni, de az teljesen bizonyos, hogy ha vannak is, nagyon kis létszámban.

A választások eredményei valamelyest megnyugtatták a nemzetközi közösséget, hiszen a mérsékeltnek tartott Ibrahim Rugova pártja 47 szavazatával egyértelműen a legerősebb párt, s kormányt is alakíthat. Ehhez azonban partnerekre van szüksége. Itt elsősorban két kisebb politikai erő segítségére számíthat (a Nyugat reménykedik a szerbekkel kapcsolatban is). Valamelyest elégedettségre ad okot, hogy az UCK soraiból táplálkozó, Thaqi-féle párt nem tudta igazán megszorítani Rugováékat, azonban még így is a szavazatok körülbelül negyedét kapta. A jövőre gondolva nagyon fontos megjegyezni: ha Rugováék nem képesek teljesíteni a koszovói albánok elvárásait – például a függetlenség terén – fennáll a lehetősége annak, hogy Thaqi pártjának népszerűsége emelkedni fog. Mindenesetre a koszovóiak tettek egy újabb lépést afelé, hogy saját kezükbe vegyék a sorsukat. Ez kétségkívül óriási pozitívum az elmúlt évtized tapasztalataihoz viszonyítva. Ezt követően az idő múlásával egyre inkább rajtuk múlik, hogy élnek ezzel az eséllyel.