Rendezzük közös dolgainkat

Az egyik kultikus cseh filmben, amelynek cselekménye a dolgozók esti iskolájában játszódik, egy „diáklány” flörtölni próbál az egyik idősödő „diákkal”, mire az a szemébe vágja, hogy hagyja ezt, hisz ők már nem húszévesek. Azt akarja mondani, hogy öregek vagyunk? Csicsergi a nő.  Azt nem, csak azt, hogy korábban születtünk, vakkantja oda a férfi. Nő sértődötten pityereg, pasas elmegy. De másnap, tanítás alatt a nő kap tőle egy levélkét. Örvendezve kinyitja, aztán sírva rohan ki az osztályból. A levélben ez áll: „találkozunk a temetőben”. Az ügyet – mint felettébb gusztustalant, mert ugye, a férfinak nem volt elég, hogy az öregségre célzott, még meg is toldotta ezzel az otromba üzenettel –, az iskolaigazgató elé viszik. Persze kiderül, hogy a levelet nem az illető írta, hanem az ő kamasz fia, aki ugyanabba az osztályba jár, csak a rendes iskolaidőben. Az osztálytársnőjének írta, akivel a temetőben szokott randizni, s akinek ugyanaz a monogramja, mint a megsértett hölgynek. Neki pedig ugyanaz a neve, mint az apjának.  Hát ennyi kell egy jó kis bonyodalomhoz, ami persze rövid időn belül tisztázódik, mert a film ideje véges.

A valós életben is érvényes, hogy nemcsak a sors útjai, hanem a kommunikáció útvesztői is kiszámíthatatlanok. Az utóbbi héten kétszer is tapasztaltam ezt.

Karácsonyi bulin voltam, s rúzsomat igazítandó elindultam az illemhelyre (a tanító nénik nevezték így a vécét, alapiskolás koromban). Periférikus látásommal észrevettem egy elegáns férfit. Ki lehet? Nemrég egy másik ünnepségen láttam egy hasonló típust, az is ilyen illedelmesen, diszkréten visszahúzódva szemlélődött egyes-egyedül az előcsarnokban, aztán kiderült, hogy ő a főszponzor (ettől kezdve persze sokan keresték a társaságát). Lehet, hogy ez meg a tudományt akarja szponzorálni?! Mikor kijöttem az illemhelyről, odalépett hozzám az ember, és megkérdezte, hogy működik-e a vécé. Működik, mondtam meglepetten, aztán tétovázva hozzátettem, hogy a férfivécé a másik ajtó. De működik? Kérdezte újra. Igen, ismételtem, és szponzor-ügyben elbizonytalanodva távoztam. A terembe érve megkérdeztem a kollégámtól, ki az az ember. Az új karbantartó. Na, így már minden a helyére került. 

A másik helyzet: hosszú idő után a mailpostámat tisztogatva megnéztem a „spam“ üzeneteket, amelyeket egyébként sosem nézek, és döbbenten találtam meg egy kedves ismerősöm, hűséges olvasóm 27 napja írt levelét, amelyre illett volna válaszolnom. De nem tettem, mert nem is tudtam a levélről. Pedig ünnepek előtt magamtól is gondoltam rá, hogy felhívom, de amikor mobilt cseréltem, sok szám elveszett, s kiderült, hogy az övé is. Mit gondolhatott, miért ignorálom őt? Remélem, még ezt is helyre tudom tenni.

A kommunikáció útvesztői kiszámíthatatlanok. A mi időnk is véges. Próbáljuk meg helyre tenni, amit lehet. Amíg lehet.