Majd egyszer...

Egyszer, ha már teljesítettem mindent is, majd elmegyek, és a barátaimmal töltöm a hátralévő napokat, semmilyen mosás meg főzés, naphosszat fogok röhögni velük és néha rajtuk, meg magamon, mert birtokában leszünk annak a tudásnak és tapasztalásnak, hogy minden keserűség, fájdalom és csalódás egy nap érvényét veszíti. 

Egyszer, azon a napon, amikor a gyerekeim jól lesznek a saját világukban, és rám csak azért lesz szükség, hogy az unokákra vigyázzak, majd felülök a repülőre, és úgy elszállok, ahogy a nóta mondja, mint a fecske, magasan a levegőbe, s ott fog tárulni a világ. Az sem lesz baj, ha egyedül, és az sem, ha nem, de szabad leszek, mert nem nyomaszt majd időpont és határidő, nincs logisztika meg napirend és leíratlan szabályok halmaza. 

Egyszer majd napokig szorítom a férjem kezét, és bekrémezem majd neki, mert mindig száraz és érdes a bőre, mert két kezével építette fel a családunk otthonát, most meg a garázst, és nem mondom neki, ha meg akar csókolni, hogy ne most, mert rohannom kell, ordít a gyerek, vagy csak hív, mert anya nélkül összedől a világ, és ha megvárná, mire odaérek fejet vesztve, nyakat kitörve az ijedtségtől, hogy vajon mi is lehet vele, majd meghallgatva, hogy csak azt akarta megmutatni, hogy pók van a sarokban, levegő után kapkodva dühösen bámulva rá. 

Egyszer majd nem a heti egy torna fér csak bele a mozgáskultúrámba, hanem még táncra is fogok járni, és festeni fogok, és újra megkeresem az angoltanárom, akivel a kommunikációt gyakoroltam, de már másfél éve nem jutok vissza arra a szintre, hogy rendszeressé tegyem az órákat, így inkább nem is jelentkezem neki. 

Egyszer a hosszú zuhany reggelente is kijár majd. 

Egyszer lesz egy miniházam, semmi centikben számolt fűszál hosszal, helyette vadon nőtt virágokkal, orgonákkal és diófával, ahova a függőágyat teszem. A házban pedig kis zegzugok, csak olyan holmikkal, amikre igazán szükségem van, addigra elajándékozom a tésztanyújtó gépet. A házban gyümölcsös piskótát majszolok majd, és nem törődőm azzal, melyik ruhám nem jön rám. 

Egyszer egész nap csak fagyit fogunk enni a gyerekekkel. Mindenféle ízben, és a tóparton lebzselünk majd, mit sem törődve a másnappal, carpe diem, miénk az élet, semmi tudatos anya, inkább élni vágyó, laza szülő leszek. 

Egyszer majd örömmel lesem végig azokat a videókat, amelyeket gondosan készítek az ovis és iskolás műsorokon, és elhiszem, hogy a nagy talpú és még nagyobb tenyerű felnőtt valamikor az én szorongó, félős, majd a színpadra állva bátorrá váló gyermekem volt. S akkor is könnyekben török ki, mert végtelenül meghat majd a versek tartalma, a hála, a szeretet ilyen kifejezése.

Egyszer majd visszanézek ezekre a napokra, és azt mondom, milyen szépek voltak, mennyi élet volt bennük, örök rohanás és teendő, de még karnyújtásnyira merészkedtek csak el mellőlem a gyerekek, és mennyire ragaszkodtak hozzám, jó is volt az, babaillatos otthon melegét tartani. 

Egyszer talán megértem, miért ő és nem más, és választ kaphatunk arra is, miért én, aki mégis! 

Most már csak az egyszernek kell eljönnie.