Reform és deformálás

Lassan negyed százada figyelem a hazai egészségügy alakulását, és a rendszerváltás óta sorra cserélődő miniszterek erőlködését. Nem tagadom, több miniszterjelöltnek elhittem, képes megreformálni, betegközpontúvá alakítani sok sebből vérző egészségügyünket. Csak hát könnyű hangzatos szólamokkal ecsetelni a szebb jövőt addig, amíg nem ülnek a bársonyszékben. Mert amint elfoglalták helyüket, már nem a betegek, de nem is az orvostársadalom érdekei voltak a mérvadók, hanem a politika. ĺgy volt ez a rendszerváltás utáni első miniszter esetében, akit ugyan a VPN jelölt a posztra, de a háttérből a kereszténydemokraták irányították. És a miniszter ahelyett, hogy a lehető legrövidebb időn belül kemény játékszabályokat, megszorító intézkedéseket léptetett volna életbe – az össznépi eufóriában még számolhatott a társadalom megértésével –, szinte kizárólag a liberális abortusztörvény megváltoztatására összpontosított. Vesztére, vesztünkre, hiszen a sorra kerülő tárcavezetők politikai megrendelésre nem reformálták, hanem deformálták az ágazatot. Tudjuk ki mindenkiből lett miniszter és azt is, hogy mit hagyott maga után. A jelenlegi sem fukarkodott a víziókkal, de mert nem érezni az ígért javulást, nemcsak az egészségügyi dolgozók, hanem a betegek, lakosság körében sincs sok híve. A kormánypárti politikusok viszont támogatják a miniszter és reformcsapatának elképzeléseit. Talány, hogy miért, hisz ha nem vakok és süketek, látniuk, hallaniuk kell(ene) választóik panaszáradatát. Végre észre kellene venniük, hogy az ellenzéki pártvezetők meglovagolják az elégedetlenségi hullámot, s akár kormányra is juthatnak a következő választások után.

Már hallom a minisztériumi illetékesek tiltakozását, akik hangsúlyozzák: azonnali eredményekről nem volt szó. Meg azt: lehet adósság nélkül is üzemeltetni a kórházakat. Ám ennek nagy ára van, s nem csupán a kényszerleépítésekre gondolok. Több intézet választás elé állítja az alkalmazottakat: vagy beleegyeznek a bércsökkentésbe, vagy nem lesz fedezet a kórház fenntartására. A régi adósságokat maguk előtt görgető intézetek megszűnhetnek. Csak azok élik túl az ínséges éveket, amelyek más forrásokból képesek pótolni a hiányt. Vagy azok, amelyek az egészségbiztosítók kegyeltjei, tehát az ellátásért nem a térítési díj alsó, hanem felső határát kapják. Micsoda különbség! Igaz, a miniszter megígérte, hogy az epeműtéteknek egyforma ára lesz az ország valamennyi intézetében, ám a valóság – a kórházigazgatók a megmondhatói – merőben más.

A jobb ellátásra tehát várnunk kell, ám a reformtörvények elfogadása után emelkedett az egészségbiztosítási illeték, a nyugdíj mellett munkát vállalóknak is fizetniük kell, a gyógyszerekért magasabb önrészt térítünk és újabban az is pénzbe kerül, hogy az orvos igazolja, nála jártunk. A lakosság nagyobb tehervállalásának köszönhetően az ágazat több milliárd koronával magasabb költségvetésből gazdálkodhat, így joggal várjuk, hogy ezáltal lesz fedezet a színvonalasabb, korszerűbb betegellátásra. A kérdés már csak az: mikor?