Rakétáitokat Bagdadra vessétek

Mi hatvanöt profi katonát küldünk az Öbölbe (azért 65-öt, mert kilenc valami főnökszerűség lesz, aki majd nem harcol, hanem parancsol, egy pedig egyenesen Floridába megy az amerikai főparancsnokságra = 75), hogy megdöntsük Szaddám Huszein rendszerét, és felszabadítsuk a rendszer alatt lappangó olajat. Mivel időben csatlakoztunk, biztosan nekünk is csöppentenek az amik, a vonakodók meg vessenek magukra. Persze, nem lehet ennyire leegyszerűsíteni a kérdést, de fel lehet állítani egy szöveges feladatot: mennyi az a maximális vérmenynyiség, amennyit ki lehet folyatni egy önmagában megfoghatatlan, de erkölcsi szempontból nagyon is értelmezhető valamiért, amit emberi szabadságnak szokás nevezni, és nem lehet kifejezni kilojoule-ban. Nem hiszem, hogy George Bush vagy Szaddám ki tudná számolni az x-et, de nem is várjuk tőlük. (Az egyik nem is olyan kicsi szlovákiai magyar általános iskola negyedik osztályában a következő szöveges feladatot szerkesztette meg a diák: Péter idén tizenkettőt szellentett. Elvira négyszer kevesebbet. Elvirának idén hányszor sikerült? – ez már államférfiakhoz méltó feladat.) Belegondoltam, örültem volna-e annak, ha 1988. február valahányadikán az én fölszabadításomra amerikai gépek kezdik bombázni Pozsonyt. Mert, ugye, az ember azért titokban reménykedett abban, hogy a Nyugat csak megunja a rendszer garázdálkodását, csak a módszer nem mindegy. Azt hiszem, óriási dühöt éreztem volna, ha amerikai gépek hullajtják bombáikat az Öreg hídra, meg félelmet. Nem hiszem, hogy az járt volna a fejemben, értem lőnek, nem ellenem. Tudom, nem lehet egy tömegpusztító fegyvereket tenyésztő rendszert összehasonlítani 1988 Csehszlovákiájával, pedig annak is megvoltak a maga lépfenéi.

Álszentség volna az is, ha úgy tennénk, mi kimaradhatunk ebből a háborúból. Már a légtérnyitással deklaráltuk, hogyan viszonyulunk az iraki kérdéshez, az is sejthető volt, hogy a NATO-csatlakozás előestéjén nem mondunk ellent az amerikai kérésnek, Európa amúgy sem egységes háborúügyben. Vagyis, inkább úgy kellene felvázolni a problémát, hogy állandóan aktív lesz a viszonyulásunk a nagyvilág gondjaihoz, vagy ez csak addig érvényes, amíg kívülről simogatjuk a NATO kapuját. Colin Powell amerikai külügyminiszter bizonyítékai az iraki rezsim aljasságáról meg is győztek, meg nem is. De ha az ENSZ BT úgy dönt, hogy vigyázó rakétáinkat Bagdadra vessük, menni kell, a világszervezet bólintott rá a regulára. Ezért egyszerűen csak apato-bunkóságként minősíthető Robert Fico kijelentése, amellyel szélsőjobboldalinak nevezte azokat, akik megszavazták a vegyvédelmisek kiküldését az Öbölbe. A baloldal Ülő Bikája sose gondolta komolyan a NATO-csatlakozást, legújabb keletű retorikájával pedig végre önmagát adja, s a kétkedők közé hajt egy jelentős réteget. A kereszténydemokraták viselkedése lassan már olyan kiszámítható, mint a kétszer kettő. ĺgy, ha nincs HZDS, nem mennek szlovák katonák a Tigris és az Eufrátesz környékére. Ez se Mečiaréknak köszönhető, hanem a jelentős gazdasági hátterű Tkáčéknak. Velük lehet majd osztani és szorozni, őket kell hozzáadni és kivonni, ők lesznek a kormányfő korbácsai. Velük fogja büntetni a kormányfő a kisebb kormánypártokat. Belegondolni is rossz, hogy ismét helyzetbe kerül egy Gustáv Krajči nevezetű tornatanár. És azt nem is tudjuk, milyen fájdalomokozókkal látják még el a szado-mazo szettet.

Hétfőn újraindultak a vonatok. Már azt is elfelejtettük, hogy valaha valamiért tiltakoztak a sínpárok közt.