Quo vadis, MKP?

Egy éve vezeti Csáky Pál a Magyar Koalíció Pártját. Lám ennyire rohan az idő… Az Új Szó olvasóit erről, mármint, hogy mennyire rohan az idő, nyilván nem kell meggyőzni. Ám talán vannak annyira egészségesek, hogy sokkal inkább számon tartják családtagjaik és urambocsá!, kutyáik születésnapját, mint azt, mióta regnál egy pártelnök.

Nem volt oka fogyott azonban az Új Szó szombati összeállítása, amelyben arról lehetett tájékozódni, az MKP központi, azaz jelenleg is helyzetben levő vezetőitől kezdve a vicinális pártemberekig bezárólag hogyan értékelik azt, amit letettek a szlovákiai magyarok jelképes asztalára.

Persze, a legkevésbé sem volt eget rengető meglepetésben részünk a szóban forgó nyilatkozatokat olvasva, hiszen, amint az ilyenkor lenni szokott, nemigen szembesülhetett az ember érdemi észrevételekkel. Mindössze annyi világlott ki a nyilatkozatokból, hogy a párt elnökségének derékhadát alkotó politikusok tök elégedettek azzal, ami az elmúlt egy év során történt az MKP háza táján. A párt vezető testületeiből kiszorultak megnyilatkozásaiból pedig annak rendje-módja szerint némi fanyalgás jött le… Megszólalt két politológus is, ám voltaképpen ők sem mondtak semmit. Hacsak az nem a „valami”, hogy az MKP az egyetlen párt, amely a kormánykoalícióból az ellenzékbe való átállást krízis nélkül oldotta meg (sic!); no és az MKP továbbra is mérsékelt politikai erő maradt, amely a magyar kisebbség érdekeit képviseli, miközben teljes egészében tiszteletben tartja a demokrácia elveit, bla-bla-bla…

Egyébként minden nagyon szép és minden nagyon jó is lehetne hát, ha egy párt kizárólag azért szerveződne, hogy vezetői és tagjai ne kapjanak hajba, és ne oszlassa föl önnönmagát. Már, ha netán kicsúszik politikusai kezéből a kormányrúd. Okés is lenne minden, ám csak abban az esetben, ha kb. tíz évvel fiatalabb lenne az MKP. Választóiról nem is beszélve. Utóbbiak, például, tíz évvel ezelőtt egészen biztosan komoly érdemként könyvelték el, hogy megszületett az általuk addig olyannyira hiányolt „magyar egység”… Miközben, aki képes legalább kettőig számolni, nyilvánvalónak kell lennie számára, hogy abban az időben sem önmagáért való fenomén volt a szlovákiai magyar politikusok egy húron pendülése. A kormányra kerülés viszont nem elsősorban az egységnek volt köszönhető. Sokkal inkább annak, hogy Mečiar után a hatalomból addig kirekesztett szlovák politikusok szinte mindegyike akár egy péróval is koalíciót kötött volna Mečiar ellen. Nem elsősorban a demokrácia győzelme, hanem a kormányzati pozíciók megszerzése érdekében… Minő szerencse, hogy anno legalább viszonylag normálisak voltak a politikai kérők, és alapvetően nem kellett meghasonolniuk az MKP politikusainak, amikor bekerültek a hatalomba, mint Pilátus a Krédóba…

A párt legújabban közkézen forgó „programtéziseit” tekintve, most is csak egyetlen dolog lényeges politikusai számára. Nem más, mint az, hogy hatalomra kerüljenek. Bárkivel, bármilyen programmal. A hatalmat pedig nem magának a programnak a megvalósítása érdekében, hanem egyéni hatalmi és gazdasági pozíciók megszerzése végett szeretnék gyakorolni politikusai. Csak ennyi ragadt volna rájuk a nyolc évig tartó kormányzás alatt? Nem biztos azonban, hogy ismét szerencséjük lesz…