Quo vadis, Jókai Színház?

Komáromban az utolsó években túl sok nem kívánt hatású előadással találkoztunk. A finoman fogalmazva széleskörű negatív visszajelzések ellenére, mint régi Premier-bérletes elmentem megtekinteni Shakespeare: Szentivánéji álom c. vígjátékát, avagy Álomfejtés a Jókai Színházban, ahogy ezt alcímében a Komáromi Lapokban még a premier előtt megjelent írás közölte. Szeretem a véleményemet a látottak és hallottak alapján, és nem az elmondottak vagy az írott szó hatására kialakítani. Ne akarja a Jókai Színház művészeti vezetése mindenáron átnevelni a színházlátogatókat, különösen, ha ez leggyakrabban vulgarizmusban, trágárságban nyilvánul meg, mint ahogy ezt már az utóbbi évek során színházunk nem egy előadásában jelentős módon bizonyította. Ezt a véleményt alátámasztja a színházlátogatók széles köre, mondhatom nagy többsége. Érdekes, hogy ezt a véleményt egybehangzóan osztják színházunk mellőzött kiváló színészei is. Nem vagyok a prüdéria és az álmoralizálás híve. Van, hogy nevén kell nevezni a dolgokat. Azonban ez nem mehet az anyanyelvi kultúra és fejlődés rovására! Hol találkozik ez a folyamat a magyar nemzet egészséges önértékelésre és öntudatra való nevelésével? Hogyan és mikor fogunk visszatérni a helyes útra, amikor nyelvünket, kultúránkat amúgy is a globalizálódó világ veszélyezteti? Színházunk, mint kultúránk egyik fáklyavivője, milyen szerepet akar betölteni az ifjúság nevelésében? A kultúrát igénylő embert nem a durvaság megnyilvánulásai fogják színházunkhoz kötni. Ezt a réteget, aki erre vevő, különben sem szólítja meg a színház. A kocsma (sajnos ma már az utca is) ilyenek számára vonzóbb környezet. Végtelenül sajnálom, hogy ilyen nagyszerű és tehetséges színtársulattal helytelen kísérletezések miatt rossz útra terelődik a szlovákiai magyar színjátszás. Végre, amikor már látni véljük a szlovákiai magyar egyetem létrejöttét, ilyenkor mondja vissza mind több ember a színházi bérletét. Szomorú, mert ilyen felfogású színjátszás mögött is rengeteg munka van. Művészileg becsületesen megdolgozik a társulat, kezdve a kisegítő személyzettől, díszlet- és jelmeztervezőkön keresztül a rendezőn át a színészekig. Ám ha az első felvonás után a közönség fele nem tér vissza a nézőtérre, az már jelent valamit. Változtatni kell és érdemes, amíg nem késő! A színház a közönségért van, és az ő jelenléte, támogatása, tapsa fogja a jövőben is éltetni. Ha lesz rá anyagi fedezet, az avantgárd színjátszás egy stúdiószínházban képzelhető el. Bizonyára erre is lesz igény, de kérjük, ne ez legyen a fő irányvonal! Akármennyire is más játék és közlésvilágra predesztinált az ifjú színészgeneráció (idézve az igazgató úr szavait; Új Szó 2003. február 7.), a mindenkori színház elsősorban a közönségért van és őt kell szolgálnia! A múlt igazolta, hogy nagyszerű színészgárdával rendelkezünk. Ez egyaránt érvényes a korosabb és az ifjabb generációra is. Senki sem akar korlátokat állítani az ötleteknek és a fantáziának, de jó lenne, ha ez nem történne öncélúan, a koncepció feladása árán. De egyszer egy évadban a közönség még ezt is megbocsátaná.

Hollósy Tamás

Komárom