Pozsonyi példa

Most, amikor befejeződtek az egyetemes magyarság együvétartozásának idei ünnepségei, feltehetnénk önmagunknak, továbbá családi és nemzeti közösségünk körében a kérdést: hétköznapjainkban vajon mire és mennyire ösztönöznek Kossuth, Széchenyi, Petőfi intelmei? Azok közül, akik szombaton ott tisztelegtek lánglelkű költőnk eredeti szépségét visszakapó szobra előtt, hányan gondolkodtak el az emlékbizottság modellértékű tettéről? Mert ők nem siránkoztak, nem szidták dühödten a szlovák nacionalistákat, hanem gondoltak merészet és nagyot. Kerestek és találtak hozzá szlovák szövetségeseket, derék pozsonyi polgárokat, önkormányzati képviselőket, akik tisztességgel segítettek abban, hogy újra közkinccsé váljék a hajdani háromnyelvű Pozsony szellemiségét idéző jelkép. S a szobor a szlovák és a magyar kormány anyagi támogatásának, s az újabb közadakozásnak köszönhetően megújult, miként sok száz negyvennyolcas emlékhely és honvédsír a Felvidéken. Közösségi önösszeszedésünk mindezzel azonban nem ért véget, sőt: csak most kezdődik. Mert nemes gesztus, de önmagában nem elegendő évről évre egyszer kitűzni a kokárdát, koszorúzni, vagy körbeállni az emlékhelyet.

Ha máskor nem, hát legalább ezekben a napokban kellene rádöb-benünk például arra, hogy szellemi restségünkkel, tudatlanságunkkal hányszor csonkítjuk és gyalázzuk meg anyanyelvünket. Már csak ezért is tanulságos lenne felmérni: vajon a koszorúzó polgármesterek és a helyi képviselők közül hányan figyelnek arra, hogy helyi szinten, a közhivatalokban érvényesüljön a kétnyelvűség? S a nemzeti kisebbségünkhöz tartozó helyi, járási tisztségviselők vajon szakmai, becsületbeli ügynek tartják-e, hogy legalább a munkakörükkel kapcsolatos magyar szakkifejezéseket megtanulják és használják is, ha az anyanyelvükön szólnak hozzájuk. Csaknem naponta hallva sokak egyre borzasztóbb keveréknyelvét – a tiszteletre méltó kivételek ellenére – a válasz csakis elkeserítő lehet. Követni kellene hát ilyen vonatkozásban is a pozsonyi modellt, amelynek a lényege a jó cél felismerése és eredményes valóra váltása. Ideje volna már bizony, ha például civil szerveződések, köztük a Csemadok helyi szervezetei felkarolnák anyanyelvünket, a magyarok lakta települések képviselői pedig akár helyi érvényű rendeletek meghozatalával gyarapítanák a kétnyelvű – magyarul is pontosan, szépen feltüntetett – feliratokat és információs táblákat. Mennyiben más lehetne a helyzet Dél-Szlovákiában, ha nem lennénk közömbösek anyanyelvünk hazai sorvadása és meggyalázása iránt. Akkor lenne emlékezetes az idei március, ha felismernénk végre, hogy az ünneplésnek akkor van igazi értelme, tartalma, ha nem csak szép szavakkal, szóvirágokkal, hanem célirányos tettekkel igyekszünk hősök és mártírok intelmeit követni. Közösséget toborozni, szövetségest szerezni anyanyelvünk pallérozásához is, amely megmaradásunk és boldogulásunk egyik pillére.