Posztmodern katonai konfliktus

Ez a megállapítás egyaránt érvényes a háború céljaira, az ebből következő stratégiákra és végül az egész eddigi eseménysorozatra. Először is röviden foglalkozzunk a célokkal. Az amerikaiak és a szövetséges országok célja nem Irak teljes haderejének megsemmisítése, ami a hagyományos háborúk elsőszámú célja, és nem is az ország lehető legnagyobb területeinek ellenőrzés alá vonása, hanem az iraki rendszer megdöntése. Erre utalt a hadműveletek kezdeti szakasza is, amikor a szövetségesek csapást mértek a legfelsőbb iraki vezetés feltételezett tartózkodási helyére és kommunikációs csatornáira, amelyeken a kapcsolatot tartotta az alacsonyabb szintű parancsnokságokkal. Ennek feleltek és felelnek meg az amerikaiak és a britek által bevetett fegyverrendszerek is. A polgári áldozatok minimalizálása érdekében szinte kizárólag olyan rendkívüli pontosságú, műholdvezérlésű bombákat és cirkálórakétákat használnak, amelyek gyakorlatilag csak a kijelölt célpontban tesznek kárt. Új elem az is, hogy a célpontok között nem igazán szerepel Irak infrastruktúrája, tehát a hidak, utak lerombolása, vagy a városok áramellátásának megszüntetése. Ennek megfelelően nem lehet a háborúk hagyományos eszközeiben és stratégiáiban gondolkodni. Irakban jelenleg nincsenek a hagyományos értelemben vett, összefüggő frontvonalak. Ezzel szemben több párhuzamos hadművelet és akció folyik egyszerre, de teljesen különböző – és nem összefüggő – területeken, nagyon eltérő célokkal és ennek megfelelően különböző stratégiákkal. Mivel az amerikaiak és szövetségeseik legfontosabb célja Szaddám Huszein rendszerének megdöntése, ezért a katonai hadműveletek legfontosabb mozzanata a szövetségesek egyenes előrenyomulása Bagdad felé. Az amerikaiak és a britek csak ott bocsátkoznak harcba, ahol ez feltétlenül szükséges, egyébként a céljuk a lehető leggyorsabb előrenyomulás. A Bagdad ellen irányuló hadműveletnek csak a kiegészítése a többi akció. Ide tartoznak például Dél-Irakban Bászra és Umm-Kaszr támadása. Az amerikaiak és a britek itt elfoglalták a stratégiai fontosságú létesítményeket – repülőterek, hidak, kikötők – és az olajkutakat, hogy megelőzzék azok felgyújtását, de nem bocsátkoztak a kockázatosabb utcai harcokba, csak körülzárták a városokat. Ennek a magyarázata pedig az, hogy mivel a cél a rendszer megdöntése, ezért ilyen szempontból kevés haszonnal járna akár még az ország második legnagyobb városának, Bászrának a teljes ellenőrzése is, hiszen a cél elérése szempontjából az semmit nem érne Bagdad elfoglalása nélkül. Ha viszont sikerül elfoglalni Bagdadot és megbuktatni Huszeint, akkor Bászra és a többi város szinte automatikusan a szövetségesek ellenőrzése alá kerül. A további kiegészítő hadműveletek közé tartozik az az akció is, amellyel a brit különleges egységek elfoglalták Irak legnyugatibb repülőtereit, bázisait. Ennek egyik legnagyobb jelentősége abban rejlik, hogy ha Irak rakétatámadást tervezett volna Izrael ellen, akkor ezt csakis az említett területekről tehette volna meg, figyelembe véve a rakétái hatótávolságát. Meg kell még említeni a legújabb, Észak-Irakban végrehajtott hadműveleteket. Az általános vélekedéssel szemben ezek legfőbb célja nem egy második front megnyitása az iraki hadsereg ellen, hanem Törökország féken tartása Észak-Irakban, az esetlegesen bevonuló török egységek és a kurdok szétválasztása a konfliktusok megelőzése érdekében, valamint az észak-iraki olajmezők biztosítása. Látható, hogy a párhuzamosan folyó hadműveletek nem csak mennyiségileg és minőségileg különböznek, hanem teljesen eltérő célokat is követnek.

Hogy milyen lehet a konfliktus további lefolyása? Az amerikaiak és szövetségeseik legkésőbb néhány napon belül elérik Bagdadot. Ezt követően stabilizálják utánpótlási vonalaikat, miközben folytatódnak az intenzív légitámadások. Ezek segítségével az USA megpróbál olyan fokú nyomást gyakorolni a bagdadi katonai vezetésre, hogy az maga távolítsa el Szaddámot. Természetesen az lenne az optimális, ha ez sikerülne, hiszen így elkerülhetőek lennének a viszonylag nagy veszteséggel járó bagdadi utcai harcok. Ezért lehetséges, hogy a végső, Bagdad elfoglalására irányuló hadművelet előtt még lesz egy legutolsó felhívás, hogy a katonák ne harcoljanak tovább a jelenlegi iraki rendszerért. Ha ez nem vezet eredményre, megindulhat a végső támadás. Irak egyetlen esélye valamiféle siker elérésére, ha sikerülne olyan területen megvívnia a döntő ütközetet, ahol eliminálni tudja azt az óriási technikai fölényt, amivel a szövetségesek rendelkeznek. Erre pedig leginkább egy sűrűn lakott város alkalmas, ahol korlátozottak a légierő és a tüzérség lehetőségei a hadműveletek támogatására – természetesen, ha az USA továbbra is tartja magát ahhoz, hogy a polgári és katonai áldozatokat egyaránt a minimumra kell szorítani. Ez az elv szinte biztosra vehető, nem változik a közvélemény és a józan ész miatt. Irak taktikája az, hogy azzal, ha sikerül a szövetségeseket egy számukra előnytelen helyen és módszerekkel megvívott ütközetbe kényszeríteni, akkora áldozatokat lesznek kénytelenek elszenvedni, amelyek már elfogadhatatlanok számukra. Figyelembe kell azonban venni azt is, hogy az amerikaiak komoly erőkkel rendelkeznek, amelyek utcai harcra vannak kiképezve és felszerelve. Ezért – szélsőséges esetben – akár az is elképzelhető, hogy Szaddám éppen a Bagdadért folyó harcokban veti majd be vegyi fegyvereit. Ez tipikus esete lenne a posztmodern, aszimmetrikusnak nevezett harcnak. Egy vegyifegyver-támadás a jól kiképzett és védett amerikaiak közt kevés áldozatot szedne, viszont – mivel sűrűn lakott területről van szó – hatalmas áldozatokat követelne az iraki polgári lakosság körében. Szaddám számára a saját lakossága körében előidézett humanitárius katasztrófa is csak eszköz lenne a nyomásgyakorlásra Washington felé, hogy demonstrálja, bármilyen árat hajlandó fizetni és hogy az USA-nak mivel kell szembenéznie.

Remélhetőleg ez az utolsó forgatókönyv csak elméleti lehetőség és a gyakorlatban a szövetségesek gyors előrenyomulása folytatódik. Ebben az esetben a háború gyors lesz és nem tart tovább két vagy három hétnél.