Politikai maszatolás

Pillanatnyilag két kérdéskör mentén húzódnak az iraki válság megoldását illető alapvető nézetkülönbségek Amerika és Európa – ha az egyszerűség kedvéért a francia–német álláspontot tekintjük annak – között. Az egyik, kell-e újabb BT-határozat az Irak elleni katonai akció megindításához, amiért Bagdad nem teljesíti leszerelési kötelezettségeit. A másik: a szeptember 11 után bekövetkezett új nemzetközi helyzetben elfogadható-e a megelőző háború a nagyobb katasztrófa kivédésének eszközeként. Ha e kettő szempontjából vizsgáljuk azt a döntést, amelyet a NATO 18 tagországa vasárnap éjszaka hozott és azt a közös álláspontot, amelyet a EU-csúcson hétfőn éjszaka fogadtak el, nyilvánvaló, hogy az alapvető különbségek megmaradtak, a deklarált mögött valós egység nincs, az egész csak a külvilág megnyugtatását szolgálja. Inkább rosszul, mint jól. A 18 NATO-állam – Franciaország nélkül – végül megszavazta a szövetséges Törökország által kért biztonsági garanciákat, aminek van elvi jelentősége. Gyakorlati viszont sokkal kevesebb, mert a bonyolultan hangzó határozat lényege az, hogy a NATO megkezdi Törökország védelmének tervezését. Nos, ha igazak azok a jóslatok, amelyek szerint március közepéig Amerika mindenképpen megindítja a háborút, akkor a törökök nagy pácban lennének, ha csak a NATO-ra hagyatkoztak volna védelmük tervezésében, mert már régen kifutottak volna az időből. Szakértők szerint Ankarának valójában nem is volt szüksége erre a biztosítékra, a török hadsereg elég erős ahhoz, hogy garantálja az ország biztonságát. Törökországot valójában nem egy Irak felől érkező támadás lehetősége izgatja, annál inkább a kurd kérdés. Az uniós csúcs sem teljesítette küldetését, megmaradt a deklarációk szintjén, az új BT-határozat kérdését megkerüli az állásfoglalás, márpedig egy olyan magas fórumtól, mint a tizenöt állam- és kormányfő értekezlete, ennyi konkrétum elvárható lett volna az ilyen feszült nemzetközi helyzetben. A megelőző csapásmérés ügyében a csúcs szembehelyezkedett Washingtonnal, amikor a nyilatkozat csak a legvégső lehetőségként említi (de Pat Cox, az Európai Parlament elnöke már teljes egyértelműséggel elvetette azt). Alapvető szépséghibája ennek a humánusként vagy erkölcsösként jellemzett álláspontnak az, hogy Európának gőze sincs arról, hol az a határ, amikor a legvégső eszközhöz lehet nyúlni – politikai szempontból ezért álszent a dolog –, míg Amerika többé-kevésbé világosan megfogalmazta, milyen kritériumok mentén tartja a megelőző háborút elfogadhatónak és alkalmazandónak. Mellesleg érdemes – és talán sürgető is – lenne ezt a fogalmat a gyakorlat szempontjából megvizsgálni, hiszen egyelőre csak jogászok, politológusok és történészek vitatkoznak róla, eléggé elvontan. És végül: mélyen tisztességtelen volt az, ahogyan hétfőn éjszaka Chirac francia elnök a figyelemelterelésnek, a lényeg megkerülésének rég bevált módszeréhez nyúlt. A franciák már-már klinikai tünetként értékelhető, észérvekkel nem magyarázható Amerika-ellenességét leplezendő otrombán sértegette a Washington mellett kiálló vilniusi tízeket. Az egészben a legotrombább a zsarolás, a burkolt fenyegetés volt: alkalmazkodjatok, ti még csak tagjelöltek vagytok...