Pártfegyelem és mamelukság

Sajnos, elöljáróban el kell mondanunk, ki is volt Szabó Ervin, aki ugyan az általa alapított egyik legnagyobb budapesti könyvtár névadója, de vajmi keveset tudnak róla a történelmi kérdésekben jártasabb olvasók is. Rendkívül jelentős életművét feledésbe taszították 1918-ban, korán, 41 éves korában bekövetkezett halála után, és ezért nemcsak a Horthy-rend felelős, hanem mindmáig minden magyar kormány és külön a baloldal. Hiszen a konzervatívok számára ellenfél volt, félelmetesen nagy tudású és veszélyes vitapartner, a magyar szocialista gondolkozás históriája elképzelhetetlen munkássága nélkül. Nemrég a Párizsban élő Fejtő Ferenc, József Attila egykori szerkesztőtársa emlékeztetett arra egyik interjújában, amelyet 95. születésnapja alkalmából adott, hogy feltétlenül szükséges a magyar szociáldemokrácia új programjának kidolgozása, amely mostanában folyik, ám nem kevésbé elengedhetetlen lenne a baloldali örökség teljességének felfedezése és beemelése a köztudatba. Szabó Ervin példája is igazolhatja Fejtő igényének jogosultságát.

Szabó Ervin a XIX. és a XX. század fordulóján a legszínesebb egyéniségek közé tartozott, akinek tudományos tevékenységét a szociológia, illetve a könyvtártudomány területén nemzetközileg ugyancsak elismerték. Történészként maradandót alkotott a Társadalmi és pártharcok 1848/49-ben című munkájával. Szoros barátság fűzte, mások mellett, Babits Mihályhoz, Ady szintén ismerte és szerette. A magyar polgárosulás olyan kimagasló ideológusai, például Jászi Oszkár munkatársuknak, harcostársuknak tekintették, de tudjuk azt, hogy levelezett a szlovák polgári társadalomért küzdő, akkor éppen a budapesti parlamentben képviselősködő Milan Hodžával. Nem lexikoncikket fogalmazok, tehát legyen elegendő ennyi, hogy érzékeltessem Szabó Ervin jelentőségét, amelyhez szervesen hozzátartozik, hogy a magyarországi munkásmozgalomban el nem hanyagolható nyomokat hagyott tevékenysége. A Népszava munkatársaként segítette a kispénzű, ám igényes újság napilappá alakulását. Maradandó hatást gyakorolt azokra az írókra, például Sinkó Ervinre vagy Lengyel Józsefre, akik elkötelezett baloldaliságuk mellett törekedtek személyiségük integritásának fenntartásához. Szabó Ervin – pártpolitikától független – egyetemes jelentőségéről van szó.

Látszólag a Pártfegyelem és egyéni szabadság annak konfliktusnak a tükrözése, amely Szabó Ervin és korabeli szociáldemokrata pártvezetés diktatórikus hajlamú vezetői között keletkezett, és amelynek a végeredménye az lett, hogy Szabó Ervin kivonult a politikai életből. A tanulmány azonban tágabb és klasszikus tanulságokat sugároz. Szabó Ervin ugyanis azt a problémát taglalja, hogy egy értelmiségi milyen mértékben adhatja fel, feladhatja-e egyáltalán a független gondolkozásra való igényét, ha csatlakozik egy párthoz, amely céljaival nagyjában és egészében egyetért. Ez nem csupán baloldali probléma volt, sőt maradandó konfliktusforrás akár napjainkig. Az értelmiségi, illetve bárki gondolkodó ember – a pártelkötelezettségét megőrizve – juthat olyan következtetésekre, amelyek nem egyeznek a párt vezetőinek álláspontjával. Szabó Ervin felhívja a figyelmet arra, hogy a pártok vezetőiben erős hajlam él a pártfegyelem korlátlan érvényesítésére, illetve a tagság „megrendszabályozására”. És ha ennek indítéka a hatalomvágy, akkor ez olyan rossz, amely ellen bárkinek kötelessége fellépni. (Szabó Ervin még semmit nem tudhatott a fasizmusról és semmiképpen sem sejthette, hogy az az olasz hírlapíró, Benito Mussolini, akit ő még szociáldemokrataként ismert, hogyan mutat majd példát Hitlernek is, vagy Gömbös Gyulának a vezéri elv kifejlesztésére. És gondoljunk arra, hogy a harmincas évek végéig Sztálin és Mussolini között csaknem baráti volt a viszony.) Magától értetődik: semmilyen párt nem nélkülözheti az egységes cselekvési programot – ismeri el Szabó Ervin –, hiszen a politikai cselekvés nem azonos a folytonos vitákkal. Ugyanakkor a viták szükségesek és elkerülhetetlenek, ha egy valóban demokratikus párt hatásosan – és alapításának céljait el nem feledve – kíván működni. A vezetők – állapítja meg – nem diktálhatnak a tagságnak, viszont kötelességük minden egyes ügyben biztosítani a vita lehetőségét, illetve a meghozott döntések végrehajtásának ellenőrzését, illetve a bírálat jogát. „A szabadság szellemének folyamatos biztosítása” – ez a pártvezetés egyik legfontosabb feladata. Szabó Ervin sohasem volt anarchista, tehát elismerte, hogy az egyéni szabadság korlátozik egy párt tagságának vállalásával. Viszont szükségesnek tartotta, hogy ez önkorlátozás legyen és erkölcsileg igazolható.

Szabó Ervin a szociáldemokrata párt akkori belső válságáról értekezett, ám az, amit kifejtett, vonatkozott akár a múlt századforduló magyar konzervatív kormánypártjaira is. Elegendő csak arra gondolni, hogy Mikszáth Kálmán milyen metsző iróniával emlékezett meg – maga is mamelukként – a kormánypárti képviselők mamelukságáról. A politika és az erkölcs örök dilemmáját vetette fel a magyar politikai irodalomban elsőként Szabó Ervin, aki a végső cél szempontjából vizsgálta a párt (adott esetben a szociáldemokraták) taktikáját. A végső cél – írta a kor szellemének megfelelően Szabó Ervin – „az ember emancipációja”. És feltette a kérdést: „ki lehetne a felszabadító más, mint maga az ember?” És ha az égi megváltást a szociáldemokraták nem várják, azt is le kell szögezniük: „földi megváltók sem kellenek, kik a társadalmat két részre osztják, mert ők a társadalomnak fölötte állnak”. És ezen a ponton szakítsuk meg az emlékező emlékeztetést. Hiszen tudjuk, hogy mennyien gondolják manapság is, hogy „ők a társadalomnak fölötte állnak”. Az általuk vezérelt pártnak pedig engedelmes szolgaként kell biztosítani számukra a vezéri szerepkört. Szabó Ervin száz év után sem elavult következtetése az volt, hogy erkölcsét őrző értelmiségi számára ilyen pártfegyelemért feladni az egyéni szabadságot nem érdemes és nem is megengedhető.