Párizsi (bal)fékek

Megbukott Franciaországban az Európai Unió alkotmányáról szóló népszavazás. Ez volt az első próbálkozás, amelyből nem jött ki jól a Konventben megszületett szöveg, ám az alapszöveg végleges bukásához ennyi éppen elég lehet, főleg egy holland nem jól látható közelsége miatt is. De ne temessünk előre valamit, ami még csak tetszhalott! Láttunk mi már karón varjút, megismételt ír vagy dán népszavazást. Hallottunk mi már nizzai szerződésről is, ami – bár rendkívül tökéletlen és még bonyolultabb súlyozási rendszerrel bír, mint az alkotmánytervezet – helyettesítheti, sőt helyettesíti is a franciák által rühellt dokumentumot. Valahogy ki kell jönni a zsákutcából.

De vizsgáljuk meg azt, hogyan jutott Európa oda, ahol éppen rostokol. Az alkotmányos szerződést néhány ország a parlamentben ratifikálta, vagy éppen készül ratifikálni, míg mások népszavazást írtak, vagy éppen írnak ki a dokumentumról. A parlamentekben általában problémamentesen megy át a szöveg, néhány szélsőséges pártocska ellenkezésével (Szlovákiában a kommunisták és a kereszténydemokraták játszották ezt a szerepet). És nem azért ment ilyen simán, mert a szöveg egetverően jó és pontos, s mindenki érdekeinek megfelel, hanem mert tudják, hogy nincs olyan, ami mindenkinek jó. ĺgy kompromisszumot kell keresni. S aki keres, az talál, s főleg az a bölcsebb.

Szóval, néhány országban úgy határoztak, döntsön a nép. Nem akarom áldemokráciának nevezni ezt, de minimum alibizmus és hárítás. Miért bízzon a választó választott képviselője egy döntést valamely kérdésben a választóra, ha tudja, hogy az nem kompetens? És ezzel nem az egyszerű embert nézem le, hanem az alibista politikust, mert hiperdemokratára játszik. Nyakam rá, hogy az alkotmányt elutasító franciák 99 százaléka azt sem tudja, mi ellen szavaztak, mert soha nem láttak fél méter közelségből európai alkotmányt. Ezért volt veszélyes Jacques Chirac játéka. Maximálisan őt terheli a felelősség azért, hogy Párizson bukni látszik az első európai alapdokumentum, amelyet – a sors fintora – éppen egy volt francia elnök, Giscard d’Estaigne vezérletével dolgozott ki a Konvent. Nem kellett volna ugyanis népszavazásra bocsátania, főleg annak tudatában, hogy a francia kormány népszerűsége a horizont alatt van. Pontosan tudnia kellett, hogy a nép büntet, méghozzá nem tudatosan, hanem találomra. Chirac azonban nem érzi magát bűnösnek, nincs miért lemondania, véli. Raffarin kormányfő pozícióját azonban az elnök már meglebegtette. Magyarul: a saját kis érdekei miatt tette taccsra az alkotmányt, s szorította sarokba Európát. Gusztustalan dolog egy – úgymond – nagy kaliberű politikustól.

De van egy jó hír is: a franciák ezáltal elveszíthetik pökhendi, diktáló szerepüket Európában. Legalább megtudják, mi az kullogni.