Pánik Washingtonban

Charles Krauthammer, a Kagan–Kristol páros és a Pentagon héjái azért ijedtek meg, mert az iraki helyzet percepciója katasztrofálisan pesszimista, és ha ez így marad, a háború ellen fordíthatja az országot, még mielőtt „a fronton” alapvetően jóra fordulhatna a helyzet.

Az ő hitük továbbra is rendíthetetlen. Az elnököt precíz parancsszavakkal irányítani akaró lendületük nemkülönben. ĺme néhány épületes példa a The Weekly Standard legújabb számának vezércikkéből: „Abba kell hagyni a börtönbeli visszaélések miatti bocsánatkéréseket!” „Az elnök adja parancsba Rumsfeldnek, hogy küldjön még 50 ezer katonát Irakba, és egyáltalán emelje a hadsereg létszámát olyan szintre, hogy az a terrorellenes globális háború követelményeinek megfelelhessen.” „Az elnök adja parancsba a harcoló alakulatok parancsnokainak, hogy a lehető legagresszívebb módon hassanak oda, hogy gyilkolják meg mindazokat, akik amerikaiakat gyilkolnak meg.” „Az elnök mondja le az elkövetkező hetekben esedékes utazásait (D-day ünnepségek Franciaországban, G8-csúcs Grúziában), és tekintse át tanácsadóival a követendő stratégiát és taktikát, hogy ráléphessünk a döntő győzelemhez vezető útra.”

Ha igaz a washingtoni szóbeszéd, hogy a Fehér Házban szabályos polgárháború dúl, nehéz időknek nézünk elébe. Az amerikai katonai és titkosszolgálati gépezet fontos szegmentumait ugyanis egy olyan garnitúra tartja a kezében, amelyik láthatóan képtelen a racionális önkorrekcióra.

Pedig vannak, akik látják az amerikai stratégiai érdekeket valóban szem előtt tartó tisztes megoldást. George Friedman, az austini stratégiai előrejelző központ (Stratfor) magyar származású alapítója és elnöke szerint, ami Irakot illeti, nincs szükség semmiféle „végső győzelemre”. Irak sűrűn lakott központi és déli területeiről sürgősen ki kell vonulni, hagyva, hogy a síiták – akár Iránnal együttműködve – átvegyék a hatalmat és rábízva a szunnitákra, hogy milyen kompromisszumot tudnak majd kialkudni maguknak az új, többségi hatalommal.

Friedman szerint ez nem jelentené Irak feladását. Épp ellenkezőleg. Visszahúzódva a barátságtalanabb és gyakorlatilag lakatlan – Szaúd-Arábiával, Jordániával és Szíriával szomszédos – területekre, jóval kevesebb katonával, gyakorlatilag emberveszteség nélkül lehetne kihasználni a Szaddám megbuktatásával előállt helyzetben rejlő stratégiai lehetőségeket. Az al-Kaida elleni harcnak ugyanis nem Irak, hanem Szaúd-Arábia az igazi, központi színtere.

George Friedman jó időben szólt. A republikánusok iraki stratégiája nyilvánvalóan csődöt mondott, a demokratáknak pedig Irakkal kapcsolatban nincs semmiféle stratégiájuk, és az esetleg az ölükbe hulló választási győzelem csak a káoszt fokozná. Most kell tehát a radikális irányváltást végrehajtani, mégpedig azoknak, akik a rossz irányba elindultak.

A szerző magyarországi geopolitikai szakértő