Pályaszélen

Bő egy hónappal az osztrák– svájci labdarúgó Európa-bajnokság nyitánya előtt bevallom: figyelni figyelgetem, de nem értek a focihoz. Tudom, dőreség vala ezt közhírré tenni, hiszen a focihoz, amiképp a politikához, mindenki ért. De legyen bárhogy, annyit a futballról leszögezhetek, hogy mind a szlovák, mind a magyar válogatottat esztendők óta a bármikor legyőzhetők, a világversenyekre ki nem jutók között jegyzik. A szlovák válogatott erőtlenségét részvéttel követem, a magyar csapat sorozatos vergődését pedig azzal könyvelem el magamban, hogy velünk, magyarokkal mindig kicsellózik a sors. Hogy ez igazságtalanság? Az, de vannak legalább bőrkötésű emlékeink ama időkről, amikor még Puskásék rúgták a lasztit... És hogy miért elmélkedem balsorsról meg fociról épp itt és ma? Nos, mert a héten Komáromban jártam, ahol lévén egy szabad félórácskám az Európa-udvar egyik teraszán a kávémat kortyolgattam. A szomszéd asztalnál két középkorú férfi pedig arról csevegett elmélyülten, vajon Szlovákia és Magyarország megkapná-e valaha is egy foci Eb közös rendezési jogát? Végre valami, amiről a két férfi értelmesen vitázni tudott! Éspedig annak ellenére, hogy percek alatt kiderült: noha a kávézó asztalánál mindketten magyarul beszéltek, egyikük a szlovák, társa a magyar tizenegy szurkolója. Eb-ügyben elmondták az összes érvet pro és kontra. A hazai válogatott drukkere arról ábrándozott, hogy a honi környezet felhajtó erejének hála az ínséges szlovák labdarúgás végre felserkenne Csipkerózsika-álmából. Beszélgetőpartnere, akinek a magyar válogatottért dobban a szíve, azt is fölhozta, hogy a fociban meg a gazdaságban egyaránt bukdácsoló Magyarországon végre megannyi új beruházás létesülne; végre pezsgés lenne, élet; hogy mindkét ország megmutathatná önmagának is: a sikert csak akarni kell! De egyszer csak kiderült, hogy nemcsak ábrándozni tudnak, hanem aggodalmaskodni is. További szófűzésükből kiszüremlett, igen helyesen, hogy köznapi tapasztalataikból jól tudják: az ilyen rendezvény nemcsak a sport, hanem – legalábbis tájainkon – a szürkegazdaság ünnepe is. Ahogy mondani szokás: a maffiózónál csak egy rosszabb van, a kispályás maffiózó... Így hát azt is feszegették, hogy az egész csak bajt hozna a fejünkre, a rengeteg pénz eltűnne a vállalkozói láncok kezén-közén, semmi sem készülne el rendesen időre, ráadásul mind a szlovák, mind a magyar csapat kínos vereségekkel kiesne az első fordulóban.

Ilyenféle módon vitatkoztak ők, érvet érv ellen vetve; közben nekem is kijutott egy csipetnyi öröm: egyáltalán nem tudtam eldönteni, melyikük mit gondol egyébként a hazai politikáról, kedvenc csapatukon kívül Ficónak vagy Csákynak, Dzurindának vagy Hrušovskýnak drukkolnak-e? Simán és egyszerűen, pártérzelmek és személyfüggőség nélkül önállóan gondolkodtak. Annak ellenére, hogy ez az ország régóta leszoktatta polgárait az egyéni véleményalkotás kiváltságairól. Pedig sok mindenről kellene is, meg lehetne is újra így vagy úgy gondolkodni, ilyen-olyan érveket felhozni – az olyan „párbeszédek” helyett, amelyekben mindig mindenki csak a saját, gyakran változó, lózungjait szajkózza; keresztülnézve a másikon, noha az, nem is oly régen, még akár a barátja is volt.

A magam részéről azt ajánlom tehát: focizzunk! Függetlenül lábizmaink cselező- és rúgóképességétől. Mielőtt a politika, a személyes érdek, a kirekesztés túlságosan összekuszálná a szálakat. De a sok driblizgetés, (szabálytalan) szerelés, becsúszás és kirúgás közepette egyre azért vigyázzunk: az öngólokra! Mert azok kockázata alól a legrutinosabb sztárok sem mentesek.