P F 2006

– Légyszi gyere ki velem, mert rosszul vagyok – mondta a szilveszteri bulin egy szimpatikus, látszólag egyetemista lány a barátjának.

– Nem látod, hogy a sörömet iszom, mi? De hát mit ittál?

– Hát, a Mártival egy bechert, aztán az Anikóval egyet, az Erikával egyet, meg a Denivel is, meg asszem’, egy fernetet.

– Aha...

Kint.

– Nem jön.

– Vakard meg a fejét a középső ujjaddal, az segít.

– Jaj, azt ne, nem merem.

– Akarod, hogy lenyúljak neked?

– Fúj, ez undorító öeeeeeeeeeeeeeeeee... Menj beöeöeeeeeeee, nem akarom, hogy így láss, yaaargh

– Miért? Ez csak elmélyíti kapcsolatunkat – mondta a látszólag bölcsész srác, hányingerével küszködve, miközben a remegve öklendező lányt támogatta.

Később.

– Mi ez, valami űrhajós kiképzés? Ne, ne pörgessék a szobát! Hallják! Azonnal hagyják abba, vagy szólok a házmesternek. Hé, manócskák! Tegyétek le a szék lábait. Naaaaa... Légyszi! Nem halljátok, tegyétek le, vagy széttaposlak benneteket, rohadt kis manók. Jaj, már megint...

Jóval később.

– Jaj, a fejem! Mi ez? Kismajmok bokszolnak a fejemben? Hé, ne üssetek olyan nagyon. Ez fáj, nem halljátok? Zoli, igaz, hogy berúgtam, és már a himnusz alatt a sarokban szunyáltam? – kérdezte a nagyon megviselt, hamuszín arcú lány a barátjától, miközben egy vékony nyálfonalat törölt le a szája széléről.

– Hát az úgy volt... – kezdte a fáradt arcú fazon, kávébarna, cigimély hangon.

P F 2006!