Ötven dolcsi

Sanyi bát 1947-ben határon túlra telepítették ki. Országhatáron túlra, messze a Bakony alá. Mielőtt elment volna, szegény édesapja a nagy megrázkódtatásba egyszerűen belehalt. Eltemették hát annak rendje és módja szerint, aztán mentek Isten hírével, mert menni kellett. Most már majd, nyolcvan éves az öreg, végigkőműveskedte Sztálinvárost meg Tiszalököt, meg egy-két nagyobb ipari központ építését, így Kazincbarcikáét is. Onnan pedig hazalátni a gömöri dombokra. Abba a kis faluba, ahol apja nyugszik, ahová, ha egészsége engedi, minden évben el is indul, hogy legalább egy gyertya fénye mellett, gyűrött szirmú krizantémokat simogatva emlékezzen az apjára meg az őseire. Meglátogatja még a sógorékat, akik maradhattak, mert ijedtükben reszlovakizáltak. Az unokákkal már nem is tudnak szót érteni őseik anyanyelvén. De ez a sógor dolga. Attól még azért jó ácsmester maradt a Józsi. El is beszélgetnek vagy inkább hallgatgatnak nagyokat, mikor leülnek a kiskonyhába a vászonabrosz mellé egy kis karcos gömöri bort kóstolni. Eddig ment minden rendben. Csakhogy Sanyi bá nemrég rémülten hívta telefonon a sógort, hogy ha igaz a hír, akkor az idén bizony búcsúra nem jöhetnek három napra mind a hárman, mert az 450 dollár beváltását jelentené kötelezően. Ez meg testvérek között is majd száztizenöt ezer forint. Ha anyjukkal ketten összerakják, akkor sem ennyi az egész havi költségvetés. Mi lesz már most? Induljanak el mégis, aztán szorongjanak a határon, hátha visszafordítják őket a szülőföldjük előtt? Vagy vegyenek fel kölcsönt a búcsúra? Mert a szülőföld szigorú. A szülőföld bölcsnek nem nevezhető kormánya, főleg egy-két lelketlen határrendész ugyanis megkövetelheti, hogy Sanyi bá már pedig mutassa be a napi 50 dolcsit, mert különben nem nyílik fel előtte a határsorompó, ami boldogabb országokban már nincs is.