Összefogás 2.0

A pikniket az Összefogás mozgalom rendezte és meghívta az MKP és a Híd képviselőit is, hogy a leendő együttműködés kereteiről egyeztessenek. Aki ez után a mondat tovább olvassa a cikket, annak gratulálok. A türelemhez, a kitartáshoz és a puszta tényhez, hogy az elmúlt egy év cirkusza után még egyáltalán érdeklődést mutat a téma iránt. Szeretném, ha tudná: minden tisztelem az Öné. Mert hát lássuk be: nehéz erről az egészről irónia nélkül írni, nehéz ugyanazokat a mondatokat körbe-körbe hallgatni ugyanazoktól a politikusoktól, miközben mindannyian látjuk, hogy nem igazán jutunk egyről a kettőre. A kérdés tehát: elindult valami új Gombaszögön?

Vannak pozitív jelek.

Három panelbeszélgetés volt, az elsőben fiatal politikusok vitáztak, itt gyorsan nyilvánvaló lett, hogy a világlátásban alapvető különbségek vannak a pártok között, de a felek képesnek és hajlandónak tűntek arra, hogy túllépjenek ezeket. A második panelbeszélgetés a szakértőké volt. Nem túl meglepő módon itt hangzott el a legtöbb értelmes tanács, de kicsit fájó volt látni, hogy a közönség soraiból többnyire hiányoztak a jövő wannabe politikai vezetői. A harmadik beszélgetés a pártelnököké volt, itt mindenki tűzijátékot várt. Ez persze elmaradt, a főnökség óvatosan fogalmazott, de megegyeztek néhány konkrét időpontban és lépésben, ez pedig már önmagában egy jó irány. Szóval talán, this may be a beginning of a beautiful friendship.

Persze nem volt minden napfény és boldogság. 

Egy csomó dolgot tudnék írni, amitől felfordult a liberális gyomrom, de visszafogom magam. Miért? Az egyik ok Agócs Attila füleki polgármester dörgedelmes intelme, amely során mindenkit – tényleg mindenkit, az átlag szlovmagyaron keresztül az újságírókon át a politikusokig – arra intett, hogy ideje előrefelé fejlődnünk, a másik elfogadásának irányában. Mit mondjak: ez nem rossz ötlet. Sőt: úgy általában az volt a panelbeszélgetések kicsengése, hogy igyekezzünk arra koncentrálni, ami összeköt, ne arra, ami elválaszt. Úgyhogy én sem picsogok, és ennek fényében írom ezt a cikket. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincsenek kétségeim az Összefogás 2.0-val kapcsolatban, de jobb ötletem nincs, és mástól sem nagyon hallottam.

Egy dolog van, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni, és amit röhejesnek tartok.

Néhány politikusnak volt képe a sajtót hibáztatni azért, hogy ősszel-tavasszal elmaradt az összeborulás.

Manapság divat mindent az újságírókra kenni, de ez nonszensz. Azt sem tudtuk, miről tárgyalnak, mert zárt ajtók mögött csinálták. Plusz nem újságírók ültek a tárgyalóasztaloknál. Az Új Szó Szalon című mellékletében hónapokon keresztül tematikus cikksorozat szólt arról (szakértők és minden párt bevonásával), hogy miért KELL összefogni. Ha itt bárki hallgatott volna az újságírókra, akkor ma van egy magyar parlamenti pártunk. Szóval urak, ez méltatlan! Ránk nézve, de rátok nézve is.

Nem hiszem, hogy ezen az úton kellene elindulni, és ha nem visszhangoznának a fülemben Agócs Attila intelmei, ennél sokkal cifrább dolgokat is leírnék. De azt leszögezném, hogy a másik elfogadása nem azt jelenti, hogy mostantól félrenézünk, ha mutyi van.

A végszót a pártelnöki vita után Forró Krisztián frissen megválasztott MKP-elnök mondta ki, és ennél jobb lezárást én sem tudok kitalálni, úgyhogy idemásolom:

„Ült itt három ember (Forró, Sólymos, Mózes – a szerk. megj.), aki azt mondta, hogy őszintén érdekelt abban, hogy ez az egység létrejöjjön, és ha ez nem így lesz, azt számon kell kérni rajtuk.”

Ámen.