Önleértékelés

Nem egészen egy év alatt úgy elhasználódott ez a kormány, mintha a Dzurinda, Bugár, Hrušovský és Rusko nevével fémjelzett négyesfogat a választásokat követő hatalomgyakorlás negyedik évének végéhez közeledne. A koalíció többségének azonban egészen a közelmúltig volt két kapaszkodója: 1. A vezető politikusok tisztában voltak vele, hogy a lakosság többsége nem örvendene, ha a kormány megbukna, és új választásokat írnának ki; 2. A politikai pártok egyike sem érdekelt új választások kiírásában. A kormánypártok ellenérdekeltségének oka nyilvánvaló. A kormánybuktatással kacérkodó ANO vezetői arra a jólnevelt úrilányra hasonlítanak, aki hódolóinak a randevún úgyszólván mindent megenged, de szűzességét meg kívánja őrizni leendő férje számára.

Az ellenzéki pártok is más-más módon viszonyulnak az előrehozott választások gondolatához.

A Smer és a HZDS támogatottsága jelentős, azonban az ifjú klasszikus szavaival élve sokan vannak, de nem elegen. Fico és Mečiar egyaránt abban bízik, hogy támogatóik száma a kormány baklövései hatására a hátralevő három évben még jelentősen gyarapszik. Hatalomra kerülés esetén nem kell hitelvesztéssel járó kényszerkoalíciót kötniük. Emlékeztetőül: évekkel ezelőtt a HZDS a szó szoros értelmében belerokkant a Ľuptákkal és az SNS-szel kötött szövetségbe.

A különböző irányzatokról lemorzsolódott kis pártok a politikai aprószentek kategóriájába tartoznak, nem érdemes velük foglalkozni.

Ilyen viszonyok között nem egészen volt légből kapott, hogy számos politológus és publicista még 10-14 napja is úgy vélekedett, hogy a koalíció, igaz, méltatlan csetepaték közepette, de kitölti

a megbízatási időszakot. És – mondom – a közhangulat is a politikai stabilitásnak kedvezett.

A koalíciós tanács keddi ülése után elhangzott nyilatkozatok alapján arra a következtetésre kellene jutnunk, hogy a négy kormánypárt vezetői készek a további együttműködésre. Még a terhességmegszakítási törvény módosításával kapcsolatos nézeteltérések áthidalásának lehetőségét is sejtetik. A dolgok, egyébként, látszólag úgy alakultak, ahogy a legtöbben megjósolták. A politikai folklór művelői így ideologizálták meg a koalíció együttmaradásának valószínűsítését: az ANO vezetői is kedvelik a kényelmes bársonyszéket. Amiben van is némi igazság. Az iskolázottabb politikai megfigyelők optimizmusát egyebek között az éltette, hogy már a vak is látja, mennyire „kellemes” koalíciós partner az ANO elnöke.

Csakhogy a koalíciós tanács ülése előtt néhány nappal történt valami, ami gyökeresen megváltoztatta a közhangulatot, a lakosság „politikai finomságok” iránt legfogékonyabb részének magatartását. De a sajtó elitjének a viszonyát is a miniszterelnökhöz. Azóta, hogy Mikuláš Dzurinda közzétette az állam- és SDKÚ-ellenes csoportocskával kapcsolatos értesüléseit, majd a sajtó eredménytelenül próbálkozott konkrét nevek megjelölésére bírni a kormányfőt, minden a miniszterelnök ellen fordult. Lehet becsülni egy miniszterelnököt, aki 2003-ban hasolóan teremt hangulatot, ahogy azt úgy 20-25 éve a pártállamiak tették?