Ön hazudik!

Az ő elítélése is csak azért volt lehetséges, mert bizonyítást nyert, hogy a november 17-i diákverésre közvetlenül ő adta ki az utasítást. Igaz, nem papíron, s már akkor sem a jogszabályokban meghatározott módon, de az átkosban ez már csak így működött. Ki mert volna nemet mondani a telefonba, amikor pártvezérek hívtak. Štěpán a rendszerváltás első napjaiban megérezte, milyen az, amikor az érdemtelen hatalom egyszer csak megszűnik, amikor érvelni kell, és senki nem veszi be lózungot. Hat nappal azután, hogy a rendőrök elagyabugyálták a tüntető prágai diákokat, a legfelsőbb körökhöz tartozó, akkortájt fiatal és dinamikus kommunista politikusnak tartott Štěpán úgy gondolta, elmegy az övéihez, a ČKD nemzeti vállalat munkásnagygyűlésére szónokolni. A szocialista haza „csodálatos” teljesítményeit, a munkásosztály szociális vívmányait, a marxizmus rettenthetetlen előretörését taglalva mondta el azt a mondatot is, amely kiverte a biztosítékot: „Nincs olyan ország, ahol 15 éves kölykök mondják meg, ki legyen az elnök. Ez itt megtörtént.” A reakció meglepte. A nagygyűlés résztvevői, az öntödei és gépgyári munkások lehurrogták, nem engedték, hogy beszédét befejezze, és a „nem vagyunk gyerekek” felkiáltással elkergették. Štěpán ezután sem nyugodott – feltehetően abban bízva, hogy a pártállam még megmenthető, s a novemberi események csak amolyan intermezzót képeznek, elvállalta, hogy színészek közé megy, úgymond „érvekkel meggyőzni az elvtársakat a a társadalmi dialógus fontosságáról”. A kort meg nem élt olvasók számára fontos információ: a találkozó még azelőtt zajlott, hogy a parlament megszüntette volna a párt alkotmányban rögzített vezető szerepét és a nagygyűlések, munkástalálkozók, tüntetések fő követelése még a november 17-i események kivizsgálása és a párbeszéd megkezdése volt. Štěpán a prágai színészek és diákok előtt vállalta a párbeszédet, amolyan békítő szándékkal érkezett. Hagyták is beszélni. Mondta, mint ahogyan a pártelvtársak, a magáét, mire fölállt az egyik színész és megsértve a találkozó szabályait bekiabált: Lžete! (Ön hazudik!). Dermesztő csend lett, a résztvevők talán először életükben látták, hogy egy párttitkárt le lehet hurrogni, Štěpán meg nem volt hozzászokva, hogy valaki csak úgy bekiabáljon. Javára legyen mondva, állta a sarat, levegőt vett és folytatta. Ugyanazt a kígyóbűvölést, amelynek egyik mestere volt. Mire a színész fölállt, és még egyszer odaszólt: Ön hazudik! A párttitkár összepakolt és elment. A nyilvánosság ez után csak a bíróságon látta. Közel négy évet kapott köztisztviselő hatalommal való visszaélése miatt. A kilencvenes évek végén még egyszer azt gondolta, visszahozható a szocializmus diszkrét bája, pártot alapított – s megveretett. Tizedszázaléknyi eredmények után teljesen visszavonult. Nemrég Biľak címére azt írtuk, ő a következménynélküliség jellemző példája. Így is van. Štěpán pere az átkos bűneihez viszonyítva szimbolikus volt csupán, mégis: tudtára adta a lakosságnak, hogy a hatalomban elkövetett bűnökért is járhat büntetés. Ezzel viszont Štěpán és pere egyedül maradt a posztkommunizmus történetében. Mindannyiunk kárára.