Olthatatlan szenvedély

Forró nyári dél, a kávézó teraszának műanyag asztalai szinte beleolvadnak az aszfaltba, nem is merészkedik ki senki, a vendégkör odabent piheg. A légkondi sem győzi a munkát, a sör és az üdítő pillanatok alatt megmelegszik, az itallapokat csak hosszas könyörgés után tudja visszaszerezni a pincér, mert többen rájöttek, hogy remekül használhatók legyezőnek. Ekkor csikorogva fékez egy tűzoltóautó, és kipattan belőle három szabályos tűzoltó. Komoly képpel indulnak befelé. Mi történhetett? Tüzet fogott a tető? Preventív intézkedésként le kell fújni vízzel a berendezést? Vagy csak a tűzvédelmi előírások betartását akarják ellenőrizni? A presszó közönsége megszeppenve figyel, a pincér kezében is megáll a tálca. A három férfi mindebből semmit sem vesz észre. Céltudatosan körülveszik az egyik nyerőautomatát, majd három kólát rendelnek, és felváltanak fémpénzre egy ötvenest. És mintha csak ezt kapták volna feladatul, játszani kezdenek. A félkarú rabló nem bonyolult, nem is túl kreatív játék, több múlik a szerencsén, mint a hozzáértésen, ezért a gépet ritkán használják, legalábbis ebben a presszóban többnyire egyedül árválkodik a sarokban. A tűzoltók viszont olyan feszült figyelemmel játszanak, hogy észre sem veszik, amikor a pincér lerakja az üdítőt az orruk elé. Egyikük a kabátját se vette még le, pedig idebent is harminc fok lehet. Figyeli a gyümölcsöket, és hamarosan be is jön neki a szilva-szilva-szilva. A másik kettő elismerően hümmög, de hosszabb szövegelésre ez sem ad okot. Csendben, rezzenéstelen arccal nyomkodnak. Piszkos a nadrágjuk alja, bizonyára „bevetésen” voltak valahol, talán tüzet oltottak, vagy autóbalesetnél segédkeztek, és most visszafelé haladnak a bázisra. A játék nem tart tovább tíz percnél. Gyorsan lehajtják a kólát, és amilyen valószínűtlenül gyorsan berontottak, olyan sebesen pattannak a kocsira. – Kell egy kis kikapcsolódás – mondja valaki mellettem, a többiek pedig hosszasan bólogatnak.