Oktatási irányhiány

Kapkodás, nagy dérrel-dúrral beharangozott, majd félbehagyott reformok, a tanárbérek emelésének állandó lebegtetése, mely leggyakrabban csak megalázó mértékben valósult meg...

Eltelt a kormány első száz napja, mindenki értékel. Dušan Čaplovič – szemben más tárcavezetőkkel – valóban nehéz helyzetben van, SDKÚ-s elődjéről, a kiváló közgazdász Eugen Jurzycáról ugyanis sütött az inkompetencia. Igaz, azt már sosem fogjuk megtudni, mi lett volna, ha jut neki is négy esztendő, lehet, hogy csak a taktika része volt, hogy egy évig nem csinált semmit a szándéknyilatkozatokon túl. Még egy Augiász-istálló kitakarítására sem futotta erejéből az SNS-es Ján Mikolaj után, akinek miniszteri tevékenységéből a szlovákiai magyar kisebbség elsősorban a honismeretkönyv-botrányra és a nemzetiségi oktatás elsorvasztására tett, nem slavkovskásan durva, de erősen tendenciózus törekvésekre emlékezhet; az iskolaigazgatók a tankönyvrendelések körüli állandó káoszra; a pedagógustársadalom pedig a gyorsan levezényelt, ennek megfelelően félmunka oktatási reformra. Igaz, Martin Fronc sem sütkérezhet a második Dzurinda-kormány reformminisztereinek dicsfényében. A 2002–2006 között regnáló kabinet véghezvitte a nagy elosztórendszerek reformját, az adó-, a nyugdíj- és az egészségügyi rendszer, valamint a szintén nagyon fontos büntető törvénykönyv és perrendtartás mellett azonban az oktatás (és a kultúra – de ez nem tárgya a jelen írásnak) – szokás szerint háttérbe szorult.

Čaplovič esetében tehát az elfoglalt bársonyszék csakis idézőjelben értelmezhető, a miniszteri ülőhely sokkal inkább fogható Westeros kardokból kovácsolt vastrónusához, melyen nem lehet kényelmesen ülni, viszont abban a kényelmes helyzetben van, hogy még legádázabb ellenségei sem verhetik el rajta a port a honi oktatási rendszerben uralkodó általánossá vált áldatlan állapotok miatt. Csak az első száz napért. Azt viszont meg is érdemli.

Čaplovičnak – pedagógushoz méltatlan módon – szinte senkihez nem volt egy jó szava sem az elmúlt száz napban. Nem engedélyezni, átirányítani, lefokozni... A miniszter hadat üzent a magán- és egyházi iskoláknak, a gimnáziumoknak, a magánfőiskoláknak, a bölcsészeknek stb. Mindegyik hadüzenetben akad szemernyi igazság – mi, felvidéki(!) magyarok megkérdezhetjük magunktól, indokolt-e, hogy a 458 467-nek csak Szlovákiában öt magyartanszék ontja a magyarszakosokat –, de a rájuk adott militáns, erőből jövő, a 66 éves miniszter társadalmi szocializációjának megfelelő válasz ritkán nevezhető kompetensnek, még kevésbé előremutatónak. Az pedig már a rendszer általános hibája, hogy nincs szakmai alapon készült, legalább részleges társadalmi konszenzuson nyugvó, ciklusokon átívelő oktatási koncepció, hanem négyévente új emberek jönnek, „új időknek új dalaival”.

A nálunk elsősorban A dzsungel könyve írójaként ismert Rudyard Kipling írja másutt, hogy „a világon a jó anyát kivéve semmi sincs, ami annyira megérdemelné a tiszteletet, mint a jó iskola”. Egyelőre úgy fest, iskoláink „jósága” továbbra is helyi szinten, minisztériumi útmutatás nélkül fog eldőlni. A hibákat ugyanis bárki meg tudja nevezni. S ha a megoldást e sorok írója vagy a kedves olvasó nem tudja, az egy vállrándítással elintézhető, de ha a miniszter sem, az minimum kellemetlen.