Novemberünk kis piros pipacsa

A megemlékezés napján a XX. század háborúiban elesett névtelen kanadai hősökre emlékezik az ország. Azokra, akik ott nyugszanak valamelyik nagy európai csatamező közelében „és sírjukon pipacs virágzik”. A polgárok többsége olyan komolyan veszi a megemlékezést, hogy még akkor is kitűzi a virágot, ha történetesen nem Kanadában él vagy dolgozik. Én e kis virág kapcsán döbbentem rá, hogy hány kanadai jégkorongedző dolgozik az Egyesült Államokban, mert a floridai, kaliforniai, New York-i cserepadok mögött álló edzők kiskabátján már október végétől ott volt a piros pipacs.

Harmadik alkalommal töltöm az őszi szemesztert Ottawában, ahol a Carleton Egyetem diákjainak oktatom Közép-Európa újkori történetét. A hallgatók nagyobbik része kanadai származású, de minden évfolyamban akad cseh, lengyel, magyar, szerb és szlovák diák is közöttük. A dolgok logikája úgy hozta, hogy a legújabb kori történéseket, vagyis a kommunizmus bukását épp november folyamán veszem át a hallgatókkal. Ezzel kapcsolatban szeretnék egy érdekes jelenséget elmondani. Mikor 2003-ban említettem az osztályban Adam Michnik, Jacek Kuron, Kis János, Konrád György, Václav Havel, Miroslav Kusý vagy Duray Miklós nevét, kétféle reakcióval találkoztam. A kanadai diákok semmit sem hallottak róluk (Havel volt az egyetlen kivétel), de nagyon lelkesek lettek attól, amit hallottak, majd később olvastak róluk és azokról az eseményekről, melyeknek az irányítói voltak. Visszajelzéseikben arról áradoztak, micsoda nagyszerű dolgokat csináltak ezek az emberek, és milyen csodálatos lehetett a mi generációnk számára, hogy részesei lehettünk egy olyan sorsfordító eseménynek, amilyen a kommunizmus bukása volt. Különösen a bársonyos forradalom eseményei hozták őket lázba. Csodálták Havel írásait a hatalom nélküli ember lehetőségeiről, és a tömegek bátor kiállását a szabadság eszméje mellett. Többen közülük arról beszéltek, hogy Kanada épp annak köszönheti nemzetközi elismertséget, hogy katonái bátran és nagy számban harcoltak a náci Németország ellen, noha a háború hazájuktól távol játszódott le. De az emberi szabadság földrajzilag nem határolható be, és a kanadai ember számára mindig kihívást jelent, ha a zsarnokság és embertelenség felüti a fejét a világban. (Ezzel kapcsolatban érdekes eredményeket hozott az a felmérés, amely 2003-ban készült, és a kanadai identitást vizsgálta. A felmérés egyik kérdése arról szólt, mire a legbüszkébbek a kanadai polgárok. Az első helyen az a válasz volt, hogy országuk természeti gazdagságára és szépségeire, de a második helyen már az a válasz állt, hogy arra a szerepre, melyet a kanadaiak töltöttek be a XX. század során az emberi szabadság és méltóság védelmében.)

A közép-európai diákok többsége természetesen jól ismerte az említett neveket és 1989 eseményeit is. Érzelmileg azonban semlegesek voltak a történésekkel kapcsolatban. Elemzéseik tele voltak szkepticizmussal, kemény kritikával. Az akkori változások vezetőiről elmondták, nem gondolták át pontosan a következményeket, és a gazdaság, a szociális szféra, a privatizáció területén komoly hibákat vétettek, s ezeknek a ballépéseknek most isszuk meg a levét. A „mi” diákjaink számára a szabadság, emberi méltóság vagy ethosz szónak nem volt különösebb jelentősége. Emlékszem, az egyik lengyel hallgató a Szolidaritás kapcsán épp Walesa személyiséget vette górcső alá, és a lengyel vezető pöffeszkedéseit, autoritatív vonásait ecsetelte, amikor kanadai kollégája élesen rászólt, hogy e nélkül a „pöffeszkedő” ember nélkül Lengyelország még ma sem lenne szabad, és a kolléga sem tanulhatna politológiát Kanadában.

Idén is november elején kezdtük tárgyalni a nyolcvanas évek eseményeit. A kanadai diákok többsége ebben az évfolyamban sem hallott semmit Konrádról, Šimečkáról vagy Kolakowskiról, de ismét csak nagy érdeklődéssel és lelkesedéssel elemezték a Szolidaritás és Charta ‘77 dokumentumait, mély empátiával azonosultak a sorsfordító 1989-es év eseményeivel, a kommunizmus magyarországi, csehszlovákiai és lengyelországi bukásával, a szabadság eszméjének győzelmével. A közép-európai diákok reakcióiban viszont történt „némi” elmozdulás. Arról volt szó, hogy a mostani hallgatók már ugyanúgy nem ismerték Michnik, Havel és Kis János munkáit, mint kanadai társaik. Leggyakrabban azzal védekeztek, hogy „az már régen volt”, „én akkor még csak 5-6 éves voltam”, vagy „engem elsősorban a politológia (biznisz, jog) érdekel, nem pedig a történelem”. Ami pedig az érzelmi reakcióikat illeti, ha lehet, még hűvösebbek voltak, mint két évvel ezelőtt. A nyolcvanas évek eseményei, az ellenzéki mozgalmak, a kerekasztal-tárgyalások vagy a bársonyos forradalom számukra már csak „egy kötelező tananyag” lett, amit vizsga után úgysem kér majd számon tőlük senki. Amikor az óra vége felé a dolgok megvitatására került sor, ismét csak nagyon tanulságos volt az egyik hazai diák tipikusan „naiv”, kanadai reakciója. Arról beszélt, hogy Kanada fiatal ország, alig van történelme, és talán ez az oka annak, hogy az itteni emberek olyan nagyon megbecsülik azt a „keveset” is, amit elértek és megéltek. „Nekünk a megemlékezés napja azért fontos dátum, mert a nagyszüleink és apáink szabadságszeretete alapvető része lett identitásunknak. Elődeink kiállása és bátorsága bennünket is kötelez. Az ő szabadságszeretetük lett a modern, toleráns kanadai társadalom számára a modell. Az emberi szabadság elsődlegességét azok után, amit szüleink és nagyszüleink tettek, nálunk már senki sem kérdőjelezheti meg. A ti történelmetek viszont tele van változásokkal, forradalmakkal és háborúkkal, nálatok bizony sohasem lehetett tudni, mikor kinek volt vagy lesz igaza. Biztosan azért vagytok ilyen bizonytalanok és zavartak az 1989-es évvel kapcsolatban is” – fejtegette egy ottawai diák.

Tény és való, a változás leértékelheti a tudást, a bizonytalanság meg zavart kelt az emberekben. A szociálpszichológiában van egy olyan nézet is, hogy Európa épp az örökös változások miatt lett a „szorongások és bizonytalanságok” kontinense. Azoknak is bizonyára igazuk van, akik arról beszélnek, hogy az 1989 előtti világunkban sokkal kevesebb volt a bizonytalansági tényező, mint napjainkban. Hiszen semmit sem tudtunk a munkanélküliségről, a piacgazdaságról, a verseny kegyetlen szelleméről és a világ egyéb kihívásairól. Aki csendben, a párt útmutatásai szerint élte le életét, annak „nagyobb baja” nem történhetett. Csupán annyi, hogy esélye sem volt megismernie a teljes emberi életet, a szabadság ízét.

Gondolkozni, tervezni és főként alkotni csak a szabad ember tud. Ezt a szabadságot hozta meg 1989. november 17-e. Az eseményeknek ezt az alapvető „hordalékát” elfelejteni több mint bűn. Hiba.

Tegyünk már egyszer rendet a saját fejünkben, csináljunk listát az értékeinkről, és ismerjük fel végre a prioritásainkat. Fogalmazzuk meg magunknak világosan azt, hogy szabadság és ethosz nélkül nincs emberhez méltó élet. Hiszen 1989 novemberében mindannyian ezt kántáltuk a csípős hidegben. Ha ezt elfelejtjük, akkor saját magunkból felejtünk el valami nagyon fontosat. Azt, hogy azokban a napokban, életünkben talán először emberhez méltó módon harcoltunk önmagunk méltóságáért és gyermekeink jövőjéért.

Ha a bársonyos forradalomnak ezt az alapvető pozitívumát nem ismerjük fel, akkor november 17-e is csak egy lesz a sok „változás” közül, mely fokozza a fejünkben uralkodó zavart és bizonytalanságot.

A mai kanadai fiatal úgy ünnepli a megemlékezés napját, mintha olvasta volna Radnóti nevezetes verssorát: „és belőle nőttem ki, mint fatörzsből gyenge ága”. Az ő magabiztossága, kiegyensúlyozottsága és természetessége épp abból fakad, hogy felismeri és megbecsüli azokat az érékeket, melyeket elődeitől kapott. Ezek szerint az értékek, prioritások szerint építi tovább a saját jövőjét.

Talán mi is jobban éreznénk magunkat, ha úgy tudnánk viszonyulni 1989 november tizenhetedikéhez, ahogyan a kanadai polgár a megemlékezés napi kis pipacshoz.