Nincs mentség

Arra utalt, hogy egy évvel ezelőtt George W. Bush egy amerikai hadihajón állva bejelentette: a küldetést teljesítettük. Nem, a küldetésnek még messze nincs vége, és ennek elsősorban az az oka, hogy a legyőzöttek még nem kívántak nyilatkozni annak végéről. Az új Vietnamban reménykedő iraki fegyveres gerilláknak (és a világ számos államában harcoló terrorista barátaiknak) egyetlen esélyük van a harcok sikeres elhúzására: ha morálisan sikerül megtörniük az amerikaiakat és a briteket. Ha bebizonyíthatják, hogy a „megszállók” nem jobbak, nem erkölcsösebbek, nem demokratikusabbak Szaddámnál vagy a világ maradékánál. E pillanatban van rá esély, hogy a világ ezt el is hiszi nekik. Az amerikaiak és a britek számtalan hibát elkövettek iraki missziójuk során. Most először azonban bűnök elkövetésével is vádolják őket. A CBS és a The New Yorker magazin tényfeltáró riportjai nyomán kiderült, hogy 2003 novembere és decembere között börtönőrök és/vagy katonai hírszerzők több iraki foglyot súlyosan megaláztak, szexuálisan zaklattak, kínoztak kihallgatás közben (perverz módon épp Szaddám hírhedt bagdadi Abu Garib börtönében). A londoni Daily Mirror brit katonákra is kiterjesztette a vádat, fotóik hitelességét azonban szakértők kétségbe vonják. Bush és Blair azonnal és határozottan elhatárolódott az incidensektől, az amerikai vezérkari főnök pedig cáfolta az Amnesty International állítását, amely szerint a kínzás „módszeres gyakorlat” lenne a csapatoknál. Az amerikaiak már januárban vizsgálatot kezdtek, márciusban vádat emeltek az ügyben. Tegnap hat tisztet súlyosan elmarasztaltak, további hat katona hadbíróság előtt felelhet tetteiért. Londonban független vizsgálóbizottság nyomoz az ügyben.

Kínzásra, emberek megalázására nincs mentség. Akár háború van, akár nem, akár húsz, akár csak egyetlen esetben igazolódik be a vád. Nem mentség, hogy elvetemült fegyveres harcosokról van szó. Nem mentség, amit egy amerikai lap írt, hogy „Szaddám standardjához képest ez semmi”, hiszen ez a háború éppen arról szól, hogy nem Szaddám a mérce, hanem a nyugati alkotmányos demokrácia. Nem mentség, hogy a börtönben „összeomlott a parancsnoki rendszer”, hiszen ha az amerikaiak a saját soraikban sem képesek rendet tartani, hogyan adják majd át Irakot az irakiaknak? Nem mentség, hogy egyedi esetekről van szó, hiszen a fotók bejárják a világot – márpedig nem kell sok ahhoz, hogy a média képei általánossá hamisítsák azt, ami egy vagy két börtönben megtörtént.

„A fotók miatt érzett felháborodás az, ami miatt érdemes élni ebben a társadalomban. Ez különböztet meg minket az ellenségeinktől” – írta egy brit újságírónő, és ez pontosan így igaz. Az amerikaiak és a britek egy terror nélküli Irakot akartak, hogy ne legyen állami hátországuk azoknak, akik a terror exportjában utaznak. Soha rosszabbkor nem jöhetett volna ez az antiterroristákat terroristákként láttató ügy, mint most, amikor már régen nem csak Irakról van szó. Többfrontos harc indult: New York, Bali, Madrid után Jordániában ezreket akartak megölni, Isztambulban felrobbantották volna a NATO-csúcsot, Thaiföldön hadseregeket szerveznek. A katonai válasz kevés: morálisan kell jobbnak lenni náluk.

A szerző magyarországi publicista