Neoliberális tévedés

Az Általános Egészségbiztosító gyógyszerekkel kapcsolatos intézkedéscsomagja kapcsán bizonyára felhördül a betegek sora, gondolva arra, megint drágább lesz gyógyulni. Nem tudom megítélni, mennyire kerül majd többe egy-egy gyógyszer, s előfordulhat-e végre némi árcsökkenés, azt azonban megkockáztatom, megint nem a gyógyszerbesorolásokban van a hiba. A reform legelején arról volt szó, hogy az egészségbiztosítók versenyhelyzetbe kerülnek, s a piac megoldja, miként lehet jó árakon minőségi szolgáltatáshoz jutni. Nem mintha a piac mindenhatóságában hinnék, de azt, miként működnek a piaci szabályok, a posztszocialista országok (egyébként elég rosszul álló) egészségügyi rendszere még távolról sem érezte meg. A húsz- és ötvenkoronások s az egyéb szabályozások ugyanis éppen úgy nem piaciak, mint az ellátás egész rendszere. Ami piaci, az a forgalmazók helyzete, ami inkább nevezhető dominánsnak, mint versenyhelyzetnek. A piaci helyzet a betegnél és a biztosítónál kezdődik. A potenciális beteg – tehát a biztosított – eldönti, óhajt-e egyáltalán biztosítást. Ha eldöntötte, jöhet a biztosítók kínálata, jöhet a harc a biztosítottakért. Jöhet a különbség a társaságok között árban, szolgáltatásban, lehetőségekben, gondoskodás térítésében. Ami most van, az a neoliberalizmus tárgyi tévedése: az állam előírja az egészségbiztosítást, annak mértékét, valamint azt is, mit lehet téríteni belőle. ĺgy tehát fizetünk egy adójellegű ún. biztosítást, ami nem más, mint elvonás, és teljesen függetlenül a biztosítótól kapjuk ugyanazt az egyentörődést mindannyian. Ez a rendszer állami, újraelosztó, korrupciógeneráló és hosszú távon legatyásító. Ebben a rendszerben nem a biztosításom mértéke szabja meg, milyen szobában milyen szakemberrel találkozhatok, ha baj van az egészségemmel, hanem csak az, hol tartózkodom éppen: Alsóröcsögén megüthet a guta, Pozsonyban klinikai ellátást kaphatok. Infarktust kapni tehát tudni kell. A heveny esetekben ez az állítás mindig igaz, az idült állapotoknál pedig jön a várólista, és vele együtt a semmivel nem pótolt korrupció. Itt tartunk két évvel azután, hogy reformról szövegel az ország. Zajac minisztériumának nem az a hibája, hogy húszkoronásokat szed, nem is az, hogy sarokba szorítja az orvoslobbikat. Tehát nem az a baj, hogy a reformja túl kemény lenne. A baj az, hogy szó sincs keménységről és átütő reformról! Folyik a kozmetikázás és a spórolás ahelyett, hogy a választópolgár megkapná, amit ígértek neki: a valóban működő piaci rendszert, nem adókkal és szankciókkal, hanem biztosítási díjakkal, versennyel és az ebből fakadó előnyökkel. S aki azt állítja, hogy mindez mese, az a nyugati filmekben ne a jóságos hegyi doktort nézze, hanem gondoljon arra, hogy ott ezt így csinálták, és működik.