Németek, csehek, magyarok

Úgy tetszik, mintha a közelmúltban Prágában Gerhard Schröder és Vladimír Špidla kormányfők elsimították az éppen aktuális, több mint egy éve húzódó konfliktust. Ezt Miloš Zeman, az előző cseh miniszterelnök (különben ugyanúgy szocdem, mint Schröder, vagy Špidla) gerjesztette, amikor kijelentette, hogy Hitler hatalomra jutása után a szudétanémetek a nácik ötödik hadoszlopa voltak, tehát teljes mértékben megérdemelték a Beneš-dekrétumok szigorát. Sem Schröder, még kevésbé Špidla nem nyilatkozott a dolog lényegéről: létezik-e kollektív bűn, avagy sem. Hiszen mindenki tudja, hogy a csehek úgyis, mint nemzet és mint szlávok kollektív kiirtásra ítéltettek Hitler Mein Kampf-ja tételei szerint, s a náci ideológia által befolyásolt német tömegek elfogadták és sokban megvalósították ezt az ideológiát. (Tény: Belorusszia lakossága – a német megszállás következményeként – még ma sem érte el a háború előtti lélekszámát!) És az sem kétséges, noha, természetesen a két jelenség össze sem hasonlítható, hogy Beneš az antifasiszta csehszlovákiai németeket (és magyarokat) szintén kollektív bűnösként kezelte és büntette. Manapság sok és nagyon sok felelőtlen, a történelmi tényeket „nagyvonalúan” mellőző nyilatkozat hangzik el a szudétanémetek, (és a kitelepített, vagy lakosságcserére kényszerített magyarok) súlyos sérelmeiről. Ám azért nem feledhető, hogy a dekrétumok előzménye München volt, amikor 1938 szomorú őszén Nyugat-Európa akkori két meghatározó hatalma egyszerűen kiszolgáltatta Hitler és szudétanémet szolgái kénye-kedvére Közép-Európa egyetlen demokratikus államát. Igaz, a szlovákiai helyzet némileg más volt, bizonyos értelemben rosszabb, bizonyos értelemben tűrhetőbb. Tiso azonban szolga volt és lelkes, sőt túlteljesítő szolga, Horthyék pedig úgy kezelték az első bécsi döntés következményeként újra Magyarország részévé lett területeket, mintha az valamiféle sajátos gyarmat lett volna. Azért egyetlen percre se feledjük el, hogy a Horthy-bevonulás után a volt csehszlovákiai területre beözönlött „anyások” gyakorlatilag úgy viselkedtek, mint száz évvel korábban az Egyesült Államokban az úgynevezett Vadkeleten az aranyásók. (Sziklay László, a kiváló irodalomtörténész, halála után kiadott emlékirataiban olvastam azt a megdöbbentő jelenetet, hogy a magyar honvédség egyik magas rangú tisztje éppen Sziklaytól, a demokrata meggyő-ződésű tudóstól kérdi: ugyan már kik ülnek a Salkház Szálló kávéházában a bevonulás ünnepi estéjén. Sziklay elmondja, hogy az egyik vendég mesterember, a másik tisztviselő, a harmadik tanár. Mire az ezredes úr fintorogva reagált. „Szóval nincsen itt egyetlen úriember sem?”

Talán e vázlatos problémajelzésből is kitűnik: a cseh–német kiegyezés a bővített Európai Uniónak ugyanolyan jelentőségű kulcskérdése, mint vagy fél évszázada a francia–német ellenséges szembenállás felszámolása volt. Schröder és Špidla, természetesen és helyeselhetően, nem történészek, hanem praktikus politikusok módjára cselekszenek és nyilatkoznak. Ám az ő helyénvaló békítő gesztusaik azért nem feledtethetik, hogy Miloš Zeman nem a levegőbe beszélt, még akkor sem, ha nem mérte fel – és politikusként ez, persze, kötelessége lett volna –, hogy milyen darázsfészket bolydít fel. Megint egy magyar vonatkozás, amelyre – ebben biztos vagyok – Zeman álmában sem gondolt. Az első világháború utáni békerendszer felbomlása éppen a kezdeményezők, az angolok és a franciák jóváhagyásával foszlott szét Münchenben. Az sem kétséges, hogy a szudétanémet fasiszták, azaz Heinlein és a szlovákiai magyar pártok kapcsolatban álltak egymással. Segítették egymást Csehszlovákia felbomlasztásában. Finoman szólva: retrográd rendszerekhez csatolták a német és a magyar kisebbséget, amiért aztán, a második világháború befejezése után igen borsos számlát kellett kifizetni. Ám ki fizette ki ezt a számlát magyar részről? Például a szlovákiai magyar kisebbség, sőt a baloldal, például a kisemberek... Hiszen közismert, hogy a szlovák közegben kicsi volt a baloldal támogatottsága, míg a magyar kisebbségnek ez volt a reménye.

Mindezeket a tényeket azért érdemes átgondolni, mert, például, a cseh történettudomány egyik nesztora, az idén hetvenhárom éves Robert Kvaček határozottan állítja, hogy a masaryki köztársaságnak egészen Hitler hatalomra jutásáig semmilyen konfliktusa nem volt a weimari Németországgal, sőt a szocialista Ausztriával ugyancsak baráti-szövetségesi kapcsolatokat ápolt. Kvačeknek abban is igazat kell adnunk, hogy nehéz lenne demokratikus államoknak nevezni – persze Csehszlovákia kivételével – a Kis-Antant többi tagállamát, azaz Romániát, Jugoszláviát, de – hivatkozik erre a cseh történész is – még a Trianon revízióját követelő Bajcsy Zsilinszky Endre is elismerte, hogy a magyar dzsentriuralomnál mégiscsak enyhébb és nagyobb társadalmi mozgásra nyújt teret a parasztságot, mint osztályt előnyhöz juttató román, illetve szerb állam. Szóval a cseh történész Hitlertől és Horthytól eredezteti a csehszlovák államon belüli nemzetiségi békétlenség okát. Mert – szerinte – ezek a konfliktusok nem igazán nemzetiségi, hanem sokkal inkább az úgynevezett anyaországok által indikált és bőkezűen fizetett irredenta mozgalmak tevékenységének voltak betudhatók. Ők viszont a csehszlovák demokráciát tekintették tűrhetetlen ellenségnek. Ha ez igaz, akkor egyet kell értenünk a politikusokkal: mivel kikapcsolódtak, vagy – az EU rendszerében – ki kell kapcsolódniuk az ilyen indíttatású mozgalmaknak, elegendő a politikusok kézfogása. Valami szimbolikus gesztus, hogy a Beneš-dekrétumok már nem érvényesek, de vagyont vissza nem adunk, s talán meg kellene vizsgálni a német tulajdonba került korábbi cseh vagyonok kérdését is.

Milyen szép is lenne, ha ilyen egyszerű lenne a probléma megoldása. Nemrég olvastam Eduard Goldstücker posztumusz kiadott emlékiratait (Vzpomínky 1913–1945). Goldstücker kassai fiú volt, aki később nemcsak a prágai német irodalom és kivált Franz Kafka egyik legjelesebb tudósa lett, hanem 1968-ban a Csehszlovák ĺrószövetség elnöke is, akit Husákék másodszor kényszerítettek emigrációba – először a németekkel kollaboráló Emil Hácha – és a rendszerváltás után térhetet haza meghalni. Göldstücker 1934-ben került egyetemi hallgatóként a cseh fővárosba, ahol akkor két Károly Egyetem létezett: egy német és egy cseh. Ő a cseh egyetemre járt és arra kellett visszaemlékeznie vagy fél évszázaddal később, hogy állandó volt a nacionalista gyűlölködés (a masaryki demokráciában!) a német és a cseh egyetemisták között. Hadd idézzem Goldstückert, mint koronatanút: „1989 novembere után sokat beszélnek és írnak úgy Prágáról, mint három kultúra városáról, mert az európai szellemiség megteremtette a csehek, a németek, a zsidók együttélését. A valóság nem volt ennyire idilli...” Annyira nem volt idilli, hogy Goldstücker, mint német szakos egyetemista gyakorlatilag nem tudott érintkezni a város német részével, és (mint ateista szlovákiai zsidó, aki Kosztolányi zseniális műfordításkötetéből, a Modern költőkből magyarul tanulta a világirodalmat, Karel Čapeknek a modern francia poézist bemutató könyvével párhuzamosan) a prágai katolikus templomokba járt misére a német irodalmi nyelv minél tökéletesebb elsajátítására...

Igen, a német–cseh megbékélés, történelmi kiegyezés létfontosságú. A két állam szempontjából. Ez Európa és az EU érdeke is. Ám nagyon sok köze van ahhoz is, hogy a szlovák–magyar történelmi megbékélés reális lehessen. De nemcsak a politikusok szintjén, hanem a köznapok valóságában nem különben.