Nem tudják megkerülni egymást

A kezdeményezéssel kapcsolatos legfontosabb kérdés, vajon képes lesz-e elérni a legfontosabb kitűzött célt, a működő közös európai biztonságpolitika létrehozását. Vajon megalapozható-e a közös európai biztonságpolitika a francia–német együttműködésen? Tény, hogy az európai integráció eddigi alapja Franciaország és Németország együttműködése volt. Hozzá kell azonban tenni, hogy a francia–német „motor” elsősorban a gazdasági és részben a politikai integráció területén játszott döntő szerepet, mivel az Európai Közösségek és azt követően az Európai Unió is elsősorban gazdasági és politikai együttműködésről szólt és nem a biztonságpolitikai integrációról. Márpedig gazdasági és politikai téren Európában egyértelműen Franciaországé és Németországé a vezető szerep, ezért egyértelmű, hogy hatékony és valós együttműködés ezeken a területeken lehetetlen lenne akármelyikük részvétele nélkül. Csakhogy a biztonságpolitikában más a helyzet. Európában jelenleg két olyan ország van, amelyek közreműködése nélkül nincs értelme a közös biztonságpolitika kialakításának: Nagy-Britannia és Franciaország. London és Párizs állandó tagsággal rendelkezik az ENSZ Biztonsági Tanácsában és mindketten nukleáris fegyverarzenált is birtokolnak, aminek következtében bizonyos fokig világhatalmi státust élveznek. Ez már eleve predesztinálja őket arra, hogy egy közös európai biztonságpolitika mozgatói legyenek. Ráadásul, ha az európai országok hadseregeit vizsgáljuk, egyértelmű, hogy a francia és brit fegyveres erők kimagaslanak a katonai képességek szempontjából az európai „mezőnyből”. Ennek következtében csak ők rendelkeznek olyan katonai képességekkel, amelyek hiteles háttérként szolgálhatnának egy európai biztonságpolitikának (nagyon nehéz, sőt csaknem lehetetlen olyan módon nyomást gyakorolni vagy érdekeket keresztülvinni, ha a diplomácia mögött nem áll komoly katonai erő, illetve a potenciális ellenfelek nem hiszik, hogy ezt az erőt szükség esetén be is vetik). Ezek közül a katonai képességek közül – a kitűzött célt és a stratégiai helyzetet figyelembe véve – a legfontosabbak azok, amelyek lehetővé teszik a kontinens perifériáin, illetve azon túl keletkező válságok kezelését. Ide tartoznak a saját határokon túlra irányuló haderő-átcsoportosítási képességek – a britek és a franciák is kb. 30-40 ezer főt képesek határaikon túl bevetni, míg a „többiek” közül egyik ország hasonló jellegű képességei sem tesznek ki többet, mint 10 ezer fő – és a légierő, illetve flottakapacitások, beleértve a szállítókapacitásokat is. Az európai országok közül csak Nagy–Britannia és Franciaország rendelkezik „óceáni” flottával, amelyek képesek akár távolabbi régiókban is végrehajtani csapásmérő hadműveleteket, illetve támogatni és végrehajtani a haderő-átcsoportosítást (az ilyen hadiflották központi elemei a repülőgép-anyahajók és az atommeghajtású tengeralattjárók, amelyeket szintén a brit és francia haditengerészet tart rendszerben). Ha a brit és francia katonai képességeket összeadjuk, akkor már elég jelentős erő alakul ki ahhoz, hogy ez egy jövőbéli európai biztonságpolitika hátteréül szolgáljon. Ha viszont csak külön, a másik bevonása nélkül próbál meg valamelyikük egy ilyen jellegű kezdeményezés élére állni, akkor eleve nem képes olyan erőt felmutatni – bárkivel alkot koalíciót – amely hiteles háttérül szolgálna. A kétségkívül kitűnő luxemburgi katonazenekar és a szerény belga sereg nem igazán válhat egy „európai” haderő támaszává. A német hadsereg felszereltsége, doktrínái és szerkezete nem alkalmasak arra, hogy rájuk támaszkodva az ország átvegye Nagy–Britannia szerepét Franciaország mellett. Tény, hogy a francia és a német haderő nagyon jól kiegészítené egymást: a franciák az új biztonsági környezethez többé–kevésbé alkalmas fegyveres erőkkel rendelkeznek és bizonyos mértékig képesek lennének „Európa” érdekeit is védeni a kontinens határain túl (természetesen ha definiálva lennének ezek az érdekek), a németek viszont a hidegháborús körülményekre vannak felkészülve. Ez elméletileg lehetővé tenne egy racionális munkamegosztást, amelynek alapján a németek biztosítanák a „hátteret” – tehát Európa tulajdonképpeni védelmét a külső fenyegetés ellen, a franciák viszont a preventív és az olyan jellegű beavatkozásokat realizálnák, amelyekhez az intervenciós erők szükségesek. Csakhogy: akkora mértékben fenntartani hagyományos, nehéz védelmi erőket, mint a német hadsereg a jelenlegi biztonsági környezetben, gyakorlatilag felesleges, mivel Európát nem fenyegeti egy hagyományos fenyegetés, amit ez az erő kezelni tudna. A másik oldalon viszont a francia haderők önmagukban – esetleg kiegészülve a korlátozott német erőkkel – nem elégségesek a szükséges feladatok ellátására. Az eredmény tehát semmiképp nem lehet egy olyan haderő létrejötte, amely képes lenne olyan mértékű bevetéseket végrehajtani, amit az európai biztonságpolitika ambiciózus terve megkívánna. Ide tartoznak például az úgynevezett „peacemaking” hadműveletek, tehát olyan akciók végrehajtása, amelyek a béke kikényszerítésére irányulnak. A Balkáni tapasztalatok szerint egy ilyen hadművelet végrehajtásához több 10 ezer fő (akár 60-80 ezer) szükséges, a hozzákapcsolódó légi és haditengerészeti támogatással. Ehhez pedig a francia haderő kevés, még ha ki is egészül német egységekkel (a német hadsereg nagyjából 10 ezer főt lenne képes kiállítani, ami nem jelentene döntő mértékű segítséget). Sőt, még ha az ideális variánssal számolunk, tehát hogy az „európai” tervek a brit–francia együttműködésen alapulnak majd, akkor is korlátozottak lesznek az európai biztonságpolitika realizálására bevethető erők és sok esetben komoly amerikai támogatásra lehet szükség (Koszovó, Bosznia–Hercegovina). A közös európai biztonságpolitika létrehozása végképp nem új keletű dolog, sokáig azonban csak papíron léteztek a kezdeményezések – épp a brit és francia álláspontok közötti radikális eltérés miatt. Az áttörés is csak akkor következett be, amikor ez a két hatalom meg tudott egyezni az ezt érintő alapelvekben – ez volt a híres St. Malô-i megállapodás 1998-ban. Azóta viszont az együttműködés rovására újra előtérbe kerültek a brit és francia biztonságpolitika paradigmái közötti alapvető különbségek, ezért a folyamat megakadt. Valós közös európai biztonságpolitika mindaddig nem jön létre, amíg azt nem a brit–francia motor hajtja. Nagy-Britannia és Franciaország is olyan helyzetben vannak, hogy kihagyhatatlanok annak megteremtéséből. Ha valamelyik mégis megpróbálna egy országcsoport élére állni a másik nélkül, csakis korlátozott célokat érhet el.