Nem mindegy, kit csodálunk

A cél alighanem az lett volna valamikor az állami sportfinanszírozásban, hogy mindenki végezzen megfelelő mennyiségű heti testmozgást. Hogy az embereket erre késztetni kell, az már a modern kor eredménye, korábban a többség épp eleget mozgott, csak még fizikai munka volt a neve. Most a testmozgás utáni hajszában ott tartunk, hogy sörrel és chipsszel a kezünkben ösztönöznek arra, hogy azt nézzük, mások hogyan mozognak.

Persze még ezzel sem lenne baj, a szurkolásnak is megvan a lélektana, pszichológiája, élvezeti faktora. De hogy lehet valaminek szurkolni, ha jól be kell hunyni a szemünket, hogy elhiggyük, valódi és fair küzdelem zajlik? A FIFA legújabb botránya igazából csak hab a tortán. Egy svájci bíróságon büntetőkeresetet indítottak a 2018-as orosz és a 2022-es katari vb-rendezés odaítélésének körülményei miatt. Magyarán, vesztegetéssel, korrupcióval vették rá a FIFA-küldötteket, hogy e két országnak adják a rendezés jogát. A bizonyítékok elengedőek ahhoz, hogy perre vigyék a dolgot; de a FIFA-nak mégsem elegendőek arra, hogy másnak adja a rendezést. Hiszen akkor a saját vétkességét is elismerné. Eric Cantona egykori kiváló futballista csak annyit mondott a FIFA-ról, hogy a korrupció révén „nagyobb a hatalma, mint a világ bármelyik kormányának”.

Kiderült, hogy a legutóbbi világbajnokságon is volt meccsbefolyásolás. Az olimpiákon sorra buknak meg kevésbé tehetséges vegyészek sportolói a doppingteszten, míg mások az éldoppingcsapatban emberfeletti teljesítményt nyújtanak. Egyes magyar sportolók is műanyag húgyhólyaggal jártak az athéni olimpián vizeletvizsgálatra. Külön tudományág lett, hogy egyes szereket meddig lehet a vérben kimutatni. Ez sport?!

Tényleg azt szeretnénk, hogy gyerekeink egy velejéig korrupt, kémiai szerekre épülő sportipart nézzenek? Tévesszük meg őket, hogy mi méltó az életben valódi csodálatra? Persze vannak sportok és sportágak, amelyeket nem ért el a kapitalizmus; de sajnos az olimpiai érem csillogása sok államot elvakít.

A társadalmi felelősség súlya alatt pedig akkor kezdhetünk el igazán izzadni, ha megnézzük, mennyit költ például a magyar állam versenysportra (alapvetően olimpiai felkészítésekre, látvány- és labdasportokra), és ezzel szemben mennyi jut az úgynevezett szabadidősportra – vagyis a tömegsport állami finanszírozására. A stadionépítéssel, adókedvezményekkel, olimpiai sportokkal, a Forma–1 és a futball kiemelt állami támogatásával messze kétszámjegyű milliárd forintnál áll meg a számláló, míg a szabadidősportra egyszámjegyű milliárd marad. Egyébként kiszámolni sem egyszerű az összeget, annyiféle költségvetési forrásból ömlik a támogatás a versenysportba. Vannak szakértők, akik szerint messze meghaladja a százmilliárdot is az össztámogatás.

Pedig mi a nagyobb befektetés? Az egészségügyi rendszert nem a kórházakban, hanem az egészségmegőrzés, így a sportolás terén kell kezdeni finanszírozni. Ma a tömegsportba fektetett egy forinton holnap sok kórházi forintot spórolhatna meg az állam. Ehelyett versenyzőket finanszírozunk államilag. Ha olyan jók, fizesse őket a szponzor! Ha nem jók, ne fizessük őket. Ha utánpótlást kell nevelni, azt viszont kezdjük a legalsó fokon, és mindenkinek legyen elérhető a szabadidősport, ne csak a fociakadémia!

A szerző magyarországi publicista