Nekünk 62

Pedig már örvendeztem. Még négy év, és nyugdíjba vonulhatok. El is kezdtem számolni a napokat, hányat kell aludnom addig. De megette a fene, váratlanul rám sóztak plusz két esztendőt. Ha ezzel az ítélettel harmincéves koromban sújtanak, egy szavam nincs, most azonban, amikor lélekben már készültem az áldásos állapotra, hogy végre azt csinálhatok, amit akarok, úgy osztom be az időmet, ahogy nekem tetszik...! Biz’ isten átkozódnék a legszívesebben, mint egykoron Danyi,

a dolgos öreg cigány, ha észrevette, hogy a felesége éjszaka megdézsmálta a dohányát, vagy csípős paprikát szórt a dóznijába. Félreértést kerülendő, nem mintha börtön volna nekem a munka, fegyházi kifejezéseket, ízlésemtől idegen fordulatokat sem azért használok itten.

A módszerről van szó, és hát azért az eredményről is, ahogy emberi szempontokat félrelökve, gazdasági léniát forgatva hétszázharminc nappal tolták tőlem távolabb azt az időpontot, melytől kezdve szabad lehettem volna, szabad, a szónak abban az értelmében, hogy például egyedül én döntöm el, mi lesz munkám tárgya. Ez egyelőre odébb került. Dolgozunk tovább, mint eddig, messzire még a nyugdíjkorhatártól. Legalább könnyebben – könnyebben? – ki tudjuk fizetni a közüzemi számlákat, meg amilyenek jönnek hozzájuk, biztosítóktól, szervezetektől, pláne ilyenkor, esztendőforduló táján, számos esetben előre nem jelzett, mégis jelentősen megemelt díjakat kérve-követelve. Magyarán, nem kell félnünk attól, hogy megszüntetik a gázszolgáltatást, kikapcsolják a villanyt, elzárják a vízcsapot. Alapfokon ugyan, de üzemelünk. Mi. Azonban mennyien már alapfokon sem, és nemcsak a magányosok, a nyugdíjasok, a munkanélküliek, a notórius munkakerülők. A középosztályhoz tartozók közül is egyre többen süllyednek.

A Szepességben lassan egész erdők tűnnek el. Hiába van ott a szép lakásban a gáz, ha az emberek nem tudják megfizetni, fával tüzelnek újabban, miután a pajtában leporolták a samottal bélelt sparheltet, kályhát, és beállították régi helyükre. Ősi ösztönök működhettek, e tájakon soha semmi nem biztos, ugyanis a kéményeket meghagyták. Visszamegyünk az ötvenes évekbe – mondta az egyik ottani község polgármestere. Eme helyzetet szemlélhetjük némi nosztalgiával, és az Európai Unió törzstagnak számító országaiban talán unikumnak is tekintik majd a falusi turizmusért lelkesedők, de hogy nem normális, az biztos.

A normálisról jut eszembe: meglepődtem, amikor a héten lehullott az első komolyabb hó, lelassult a forgalom, még az önjelölt kamikazék is visszafogták magukat. A mértéktartó, fegyelmezett vezetés mindazonáltal nem jelentette azt, hogy kevesebb lett a baleset, gyalogosok is potyogtak szép számmal. Voltak kórházak, ahol a traumatológiai osztályokon annyi sérültet kellett elhelyezni egyetlen nap alatt, amennyit általában egy hét szokott produkálni. Három-négy ágyat toltak közelebb egymáshoz, hogy beférjen még egy. Ebben nincs semmi különös vagy megalázó, annál inkább abban a bizonyos húsz koronában, melyet az orvosnál, majd a gyógyszertárban a receptkezelésért kell fizetni, s amely több vény esetében száz korona fölé emelkedhet, és akkor még sehol a gyógyszer. Jó is, hogy csak később mehetek nyugdíjba, illetve hogy nem hamarabb. Ezt azért mondom, mert egyik író barátom, aki közel a hetvenhez is rengeteget dolgozik, és nem akármilyen színvonalon, nyomorog. Enyhébben, nehezen tudnak kijönni havi jövedelmükből a feleségével, nyugdíjukat is beleszámítva. Pozsonyban pedig. Vagy éppen.