Pedig már örvendeztem. Még négy év, és nyugdíjba vonulhatok. El is kezdtem számolni a napokat, hányat kell aludnom addig. De megette a fene, váratlanul rám sóztak plusz két esztendőt.
Nekünk 62
a dolgos öreg cigány, ha észrevette, hogy a felesége éjszaka megdézsmálta a dohányát, vagy csípős paprikát szórt a dóznijába. Félreértést kerülendő, nem mintha börtön volna nekem a munka, fegyházi kifejezéseket, ízlésemtől idegen fordulatokat sem azért használok itten.
A módszerről van szó, és hát azért az eredményről is, ahogy emberi szempontokat félrelökve, gazdasági léniát forgatva hétszázharminc nappal tolták tőlem távolabb azt az időpontot, melytől kezdve szabad lehettem volna, szabad, a szónak abban az értelmében, hogy például egyedül én döntöm el, mi lesz munkám tárgya. Ez egyelőre odébb került. Dolgozunk tovább, mint eddig, messzire még a nyugdíjkorhatártól. Legalább könnyebben – könnyebben? – ki tudjuk fizetni a közüzemi számlákat, meg amilyenek jönnek hozzájuk, biztosítóktól, szervezetektől, pláne ilyenkor, esztendőforduló táján, számos esetben előre nem jelzett, mégis jelentősen megemelt díjakat kérve-követelve. Magyarán, nem kell félnünk attól, hogy megszüntetik a gázszolgáltatást, kikapcsolják a villanyt, elzárják a vízcsapot. Alapfokon ugyan, de üzemelünk. Mi. Azonban mennyien már alapfokon sem, és nemcsak a magányosok, a nyugdíjasok, a munkanélküliek, a notórius munkakerülők. A középosztályhoz tartozók közül is egyre többen süllyednek.
A Szepességben lassan egész erdők tűnnek el. Hiába van ott a szép lakásban a gáz, ha az emberek nem tudják megfizetni, fával tüzelnek újabban, miután a pajtában leporolták a samottal bélelt sparheltet, kályhát, és beállították régi helyükre. Ősi ösztönök működhettek, e tájakon soha semmi nem biztos, ugyanis a kéményeket meghagyták. Visszamegyünk az ötvenes évekbe – mondta az egyik ottani község polgármestere. Eme helyzetet szemlélhetjük némi nosztalgiával, és az Európai Unió törzstagnak számító országaiban talán unikumnak is tekintik majd a falusi turizmusért lelkesedők, de hogy nem normális, az biztos.
A normálisról jut eszembe: meglepődtem, amikor a héten lehullott az első komolyabb hó, lelassult a forgalom, még az önjelölt kamikazék is visszafogták magukat. A mértéktartó, fegyelmezett vezetés mindazonáltal nem jelentette azt, hogy kevesebb lett a baleset, gyalogosok is potyogtak szép számmal. Voltak kórházak, ahol a traumatológiai osztályokon annyi sérültet kellett elhelyezni egyetlen nap alatt, amennyit általában egy hét szokott produkálni. Három-négy ágyat toltak közelebb egymáshoz, hogy beférjen még egy. Ebben nincs semmi különös vagy megalázó, annál inkább abban a bizonyos húsz koronában, melyet az orvosnál, majd a gyógyszertárban a receptkezelésért kell fizetni, s amely több vény esetében száz korona fölé emelkedhet, és akkor még sehol a gyógyszer. Jó is, hogy csak később mehetek nyugdíjba, illetve hogy nem hamarabb. Ezt azért mondom, mert egyik író barátom, aki közel a hetvenhez is rengeteget dolgozik, és nem akármilyen színvonalon, nyomorog. Enyhébben, nehezen tudnak kijönni havi jövedelmükből a feleségével, nyugdíjukat is beleszámítva. Pozsonyban pedig. Vagy éppen.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.