Négy napja mindenütt őt látom

Vége, feladom. Nem bír már versemnek más hőse lenni, mint a titkosszolgálat volt igazgatója, az egész ország boltos asszonyainak, vécés nénijeinek és pincéreinek felizgatója. Mégsem normális, hogy a sarki kifőzde szakácsa már Lexa jelenlegi súlyát veszi alapul, amikor azon gondolkozik, menynyi alapanyagból készítse a menüt, nem normális, hogy a pincér arra hivatkozva nem hoz levest, hogy valami kövér alak felzabálta az egészet, nem normális, hogy fizetéskor a boltos asszony a szemembe néz, és megdicsér, mennyire lefogytam. Gondolkoztam, esetleg írhatnék a vízen lebegő kicsiny papírhajócskákról, amiken gyertyák égnek, de akkor mindenki azt hitte volna, most már mindörökké Lexáért ég a mécses lelkem katedrálisában. Elmélkedtem, hátha felkeltené az olvasó érdeklődését a terrorizmusról írt néhány flekk, de aztán rájöttem, ebből inkább orvosi, nem irodalmi jellegű matéria kerekedne, nem az újság oldalain, hanem az olvasó gyomrában. Kínomban már az is eszembe jutott, hogy az újságon keresztül vallok szerelmet egy lánynak, de akkor mindenki azzal vádolt volna, hogy már nincs témám, és valamilyen gyenge szöveggel akarom ezt elfedni. Négy napja menekülök az emberek elől. Mindenütt Lexát látom. Földön, vízen, levegőben, a világ százhetvenhét országában. Nem hagy nyugodni a lelkiismeret, álmomban szőrös, dagadt emberek áztatják a lábukat Fokvárosnál, esküsznek örök hűséget először a szlovák alkotmánynak, majd a köztársa-ságpártiságot némileg félretéve az angol királynőnek.

Feladtam. Rendben van. ĺrok egy emberről, aki jelenleg – péntek kora délután van – nagyon közel áll hozzám, sőt egy félóra múlva talán szemtől szembe is láthatom a Récsei utcában, a kerületi rendőrparancsnokságon. Egy ember, akiért megvesznek az újságírók, akinek minden lépését egyszerre négy kamera figyeli, akinek a kijelentései a lapok első oldalán jelennek meg. Egy ember, aki hosszú utat tett meg egy szürke szlovákiai magyar faluból, majd járási városból Pozsonyig, a csúcsvezetésig. Tulajdonképpen alig tudok róla valamit, sovány, elöl kissé kopaszodik. Aki még nem jött rá, annak elmondom, ez az ember Jaroslav Spišiak. Az országos rendőrfőkapitány első helyettesével kapcsolatban eléggé ambivalens, mondhatni bizarr érzelmeim vannak. Nincs itt helye semmiféle hátsó gondolatnak, egyszerűen arról van szó, hogy nem szakíthatom magam ketté: újságíró vagyok és állampolgár, ugyanúgy, minthogy hirtelenjében nem tudom megmondani, magyar vagyok-e elsősorban vagy szlovákiai. Egy állampolgár, ha még annyira kötelességtudó, megértő, igazságszerető, mint én – itt most merő szerénységből kihúztam huszonnégy sort –, akkor együttműködik a rendőrséggel, bizalmas adatokat ad át neki maffiózó ismerőseiről, ha rendőrségi akciót lát, hanyatt-homlok menekül, nehogy az eljárás sikerét akadályozza, esetleg ne álljon egy eltévedt golyó vagy egy uralmát az alkoholon és a gépjárművén elvesztett rendőr elé. Egy állampolgárnak, aki ráadásul még naiv, becsületes, tisztességtudó is, mint én, meg lehet magyarázni, hogy jobb, ha bizonyos dolgokról hallgatunk. Egy újságírónak azonban ez kimondottan a kárára válik, főleg ha rádiós az illető. Engem – sem a kedves rádióhallgatókat – nem fenyeget a veszély, hogy a hangom egyszer kirepül az éterbe, de ha már egyszer újságíró vagyok, akkor legalább újságot kell írnom.

Lexa és Spišiak (ez nem fontossági, hanem ábécésorrend) tegnap nagyon közel kerültek egymáshoz a rendőrség Récsei utcai épületében. Lexa rögtönzött sajtótájékoztatót adott útban hazafelé a repülőgép fedélzetén, tegnap Spišiak itatta az információkra szomjas újságírókat. A téma, mint általában, a szervezett bűnözés. Kíváncsi vagyok, hogy a mečiari SIS is ebbe a kategóriába tartozott-e.