Ne nyugodjunk bele békében

A hazaárulás nem véletlenül volt téma. 1993-ban a Cseh Sajtóiroda moszkvai munkatársa küldte el Prágába az 1968-as behívólevél másolatát, rajta öt aláírással. Emlékszem, a hideg futkosott a hátunkon, ilyen kordokumentum még a sokat látott történész lelkét is megrezegteti, hát még a rendszerváltás utáni fiatal, autodidakta újságírókét! Szenzáció is lett belőle, de hazaárulási per – a kísérletek ellenére – soha. Az elhíresült mondatot egyébként garantáltan nem Biľak találta ki, ekkora intellektuális kapacitása nem volt a szakmunkásképzőt sem abszolváló pártkádernek. Akkortájt a politikai cinizmus csúcsának tartottuk a kijelentést, manapság el sem éri a lakosság ingerküszöbét. Merthogy éppen az ingerküszöb miatt vált Biľak szimbólummá. A következménynélküliség társadalmakat pusztító szimbóluma.  Pozsony luxusnegyedében, a Slavín alatt egy olyan villában tengette nyugdíjas éveit, amelyet annak idején egyszerűen elkobzott a kommunista rendszer. Majd fizettek érte – jelképes összeget. A dolog úgy végződött, hogy a mai árakon megfizethetetlen ingatlan egykori tulajdonosai minimálnyugdíjból éltek, amíg meg nem haltak, Biľak elvtárs pedig „jogszerűen” jutott a villához. Ám ez, kedves olvasó, nem egy villa története. Amerre nézünk, efféle pártállami alakok efféle történetei üzenik nekünk, hogy ha tisztességes vagy, vállalod a lúzerek sorsát. Nem véletlenül írtam le: társadalmakat pusztító következménynélküliség.  Csehszlovákia „de facto” nem volt 1968-ban szuverén állam. Csehszlovákia viszont „de jure” a függetlenségét is feladta. Öt ipse, köztük Biľak, odaszólt szovjetéknek, hogy jöjjenek be. Ez nem más, mint idegen hatalom haderejének invitálása. Dátumtól függetlenül hazaárulás. S nem történt semmi. 2011-ben a pozsonyi bíróság bizonyítékok hiányában ejtette az ügyet. Ha született volna is ítélet, a 90 fölött járó Biľak akkor is nagy lábon élte le életét. Mások rovására. De még szimbolikus aktusként sem ítélte el semmilyen hatóság, bíróság. Nagy példa ő: így kell csinálni, ügyes a fiú, mondanák erre a mai kamaszok. S ez a fölháborító. A komcsi titkosok nyugodt és hosszú, kényelmes élete, a pártkáderek büntetlensége – és a gyilkosok végelgyengülésben halnak meg.  Igenis, meg kell emlékezni Vasil Biľakról. Igenis el kell mondani, hogy az ő élete mementó. Elmondani, hogy így járunk, ha tömeges apátia, belenyugvás a hatalommal szembeni egyetlen hozzáállásunk. Hogy nem ő volt az egyetlen és az utolsó, az biztos, de az ő esete az egyik leglátványosabb, amikor valaki teljesen érdemtelenül válik magas rangú káderré, mások életét tönkretéve. Miközben pontosan annak ellenkezőjét tette, ami ellen ideológusként – állítólag – pályafutása során harcolt. Mégpedig a legmocskosabb fajta kizsákmányolással. Ezért vagyok képtelen keresztényi megbocsátás jegyében leírni, hogy nyugodjék békében. A megbocsátáshoz bűnbánat kell – s Biľak soha nem érezte bűnösnek magát.  Mint ahogy azok sem, akik embert raboltak, embert öltek, milliárdos vagyonokat loptak el. S akikről éppen Biľak halálának napján Fegyveres Oszkár, a külföldre menekülő egykori szolgálati tiszt azt nyilatkozta: „ma már nem mennék szembe a rendszerrel – nem érte meg”.  A husáki, brezsnyevi éra utolsó mohikánja ment el. Politikai üzenete? Mi ne nyugodjunk bele békében.