Ködben botorkáló emlékezet

A Globsec elemzőközpont tavalyi felmérése szerint minden harmadik szlovákiai fiatalnak gyakorlatilag nincs véleménye Csehszlovákia 1968-as megszállásáról. A teljes mintában kissé „enyhébb” volt ez az arány, ott csak minden ötödik polgár küszködött hasonló gondokkal – ám 14%-uk pozitívan (!) tekintett a Varsói Szerződés tagállamai által elkövetett agresszióra. A többség véleménye hál‘ istennek negatív, ám hogy a fiatal generáció emlékezetét egyre inkább eluralja a homály, az nem biztos, hogy jó jel. S miért is nem?

Az egyik példa egy, a Magyar Nemzet napilapban múlt héten megjelent véleménycikkre („Magyar remény 1968-ban” címmel) vonatkozik. A jegyzetíró ugyan elítéli az 1968-as agressziót, ám eközben valami egészen elképesztő revizionista gondolatmenetet bont ki. Például olyasmiket ír a szerző, hogy „a magyar honvédek a történelem és az igazság jogán magyar nézőpontból fogalmilag nem lehettek megszállók a Trianonban elszakított Felvidék magyarlakta területein”, hogy „le kell vetnünk az indokolatlan, öngyötrő bűntudat [sic!] béklyóját 1968 kapcsán is”. Illetve: „Talán – talán! – 1968-ban is elérhető lett volna igazságos, etnikai alapú határkiigazítás, és hazatérhettek volna színmagyar területek.”

Ez a cikk nem az internet valamelyik szélsőjobbos bugyrában jelent meg, hanem a magyar kormány de facto napilapjában. A szomszédunkban pedig egy, az 1968-ashoz nagyon hasonló helyzet alakult ki azzal a különbséggel, hogy Ukrajnában eszkalálódott a feszültség. A korabeli csehszlovák vezetés helyett a mostani ukrán kormány ugyanis nem parancsolta vissza a barakkokba a saját fegyveres alakulatait, amelyhez megvolt a társadalmi támogatottsága is. Hogy ilyen helyzetben a lábhoz idomított „normalizáció” vagy az állam/lakosság kivéreztetése a jobb döntés, azt ne döntsük most el… Nézzük azonban a jelenlegi helyzet nacionalista „magyar olvasatát”. Valós vélekedés vagy csak vaklárma, a közbeszédben bizarr búvópatakként, suttogásként tavaly február óta rendre előkerül Kárpátalja visszacsatolásának lehetősége (amelyhez, ugyebár, orosz győzelemre volna szükség...). A téma politikai hátterével talán sosem leszünk egészen tisztában, ám a megléte tény. Ahogy az életveszélyessége is. Ne menjünk tovább vissza az időben 30 évnél Kelet-Európában, s könnyen beláthatjuk, miért.

Van 1968 relativizálásának egy további nagyon tanulságos példája is. Az orosz állami tévé még 2015 májusában vetítette le a nem kis nemzetközi felháborodást keltett „Varsói szerződés: titkosítás alól feloldott oldalak” c. dokumentumfilmet. Ebben úgy mutatták be az inváziót, mint egy olyan lépést, amellyel a szovjet vezetés végső soron egy államfordulatot akart megakadályozni, amely a NATO támadásában [sic!] csúcsosodott volna ki. Nos, ismerős lehet ez az érvelés az ukrajnai helyzet kapcsán… A putyini rezsimtől egyébként sem idegen a történelem „újrahegesztése” aktuálpolitikai megfontolások mentén. 2015-ben már évek óta zajlott az Ukrajna elleni hangulatkeltés, amelynek – most már tudjuk – az volt a feladata, hogy 2022 februárjára készítse fel a tévé előtt ülő Szerjózsát és Tatjánát. Tatjána azóta meg is kapta a Donbászban elesett Szerjózsa után járó valamit (például Ladát, kerékpárt vagy szalámicsomagot).

A magyar és az orosz médiatartalom a durva politikai relativizálás mellett abban is rokon – s talán itt lóg ki leginkább a lóláb –, hogy 1968-ra és a ma is hasznosítható öröksége kapcsán nem a demokratizálódás fontosságára hívja fel a figyelmet. Hogy milyen izgalmas lehetőségek rejlettek a prágai tavaszban, ami – akár – enyhet jelenthetett volna a sajátosan magyar kisebbségi problémákra is Csehszlovákiában.

Mindenesetre ha a fiatalabb generációkból kiveszik a 20. századi történelem kritikus és mély értelmezésére való igény, akkor félő, hogy egyre könnyebb és jobb dolguk lesz az agitprop-osztályoknak Moszkvában, Budapesten és sok más kelet-európai országban egyaránt.