Napfény és porfelhő

Kisvárosi üzletsor, péntek délutáni nyüzsgés, napfény. Kopott kirakatok között egy frissen festett női névvel kínálkozó butik. Kétoldalt karcsú női testet formázó nyári ruha bizarr színekkel, merész kivágásokkal, ravasz pántokkal – alkalminak, utcainak egyaránt megfelel. Középen gyermekszoknyácska lebeg. Alatta ízléstelen műanyag fotelben két (alighanem megunt) baba szorong – vevőcsalogatónak? Miheztartás végett árcédulák is egyértelműsítik, ha a közszemlére kitett ruhák nem árulkodnak eléggé: nem kínai és nem olcsó hazai árut kínálnak itt a vásárlónak. A nyitott ajtóban szabályos időközönként egy divatlapba illő fiatal nő jelenik meg (tán a tulaj), hátratett kézzel bámészkodik, szemlátomást nem szenved önbizalomhiányban. Vásárlóhiányban annál inkább. Majd visszahúzódik, hogy ne akadályozza az esetleges vevőt. A kirakat előtt másfél éves kislány tipeg. Szemmagasságában a két baba. Megörül nekik, s mivel még nem ismeri az üveg tulajdonságait, nyúl utánuk. Tenyere egy pillanatig a kirakatüvegen. A boltból nyomban kipattan egy elegánsnak éppen nem mondható középkorú nő – a) a tulaj; b) a tulaj anyja/anyósa; c) alkalmazott) – ellentmondást nem tűrően rendreutasító arckifejezéssel. A másfél éves kislány ebből persze mit sem érzékel. Még akkor sem fog gyanút, amikor a nő elkapja a kicsi kezét, és cseppet sem kedvesen hosszasan szorongatja. A gyermek azt hiszi, barátkozni akar vele, világra csodálkozó lelkével rámosolyog. A babát nézed? – kérdi a nő. A babát? Hiszen te is egy baba vagy. A hanghordozásból és az ellenszenves arckifejezésből az anyuka végre megérti: súlyos hibát követett el a gyermek, összekente (sőt bemocskolta, megszentségtelenítette!) a csillogó-villogó(nak hitt) kirakatot. Felkapja a kislányt, magához öleli. Kavarodik utána a por a járdán. Ezentúl aligha megy be abba a butikba, hiába a csábító áru.