Nagy magyarok élete...

Kereszt(y)ény nemzeti felelősségre ösztönző templomi könyörgés; egyperces néma „fölállás” a magyar parlamentben, úgymond, a határon túli magyarok tiszteletére; a Magyarok Világszövetsége aktuális „tisztikarának” szent esküvése a Szent Korona előtt; Tőkés és Duray hegyi beszédei, ugyancsak a határon túli magyarokért... Nagyjából ez a rövid krónikája december ötödikének, a határon túli magyarok kettős állampolgárságáért meghirdetett népszavazási fiaskó első évfordulójának, Magyarországon.

Itthon, Szlovákiában meg, mintha csak az esőisten siratott bennünket...! Ezen kívül néma csend, itt is! Vélhetően főként azért, mert ezen, helyenként vészterhes, másszor pedig igencsak tanácstalan és sajnos groteszk „kettős állampolgársági csetepatéban” senki, de senki nem tisztázta még egyértelműen, sőt kétértelműen sem, hogy miféle célt szolgálna! Azonkívül, hogy a politikai ringben jobbra is, balra is lehet csapkodni vele... Ennek ellenére, vagy épp ezért, nyilván akadtak Szlovákiában is számosan, akik szintén sírtak egy sort. Lelki Trianont is vizionálva, időszerű népnemzeti csasztuskákat kántálva szenvedtek a balsors által régen tépett magyar nemzetnek jelképes ravatala előtt... A helyzet azonban alapvetően változatlan maradt Magyarországon is, és bárminő szentségtörésnek tetszik, itten, „az ellopott felföldön” is. A főtútorok is ugyanazok voltak, mint évek óta mindig. Patrubány Miklós tekintetes úr, az MVSZ nyalka és lánglelkű elnöke (immár nyilván tábornok, ha hirtelen tiszti kara lett neki?), Orbán Viktor, félisten úr, kellőképpen felheccelt vazallusaival és mindenkori „idegenlégiósaival”, Tőkés Lászlóval és Duray Miklóssal együtt. Előbbi, a Patrubány, amint azt kinyilatkoztatta volt e bús hétfőn, jövőre újfent népszavazást gründol érettünk... Leginkább viszont talán önnönmagáért. Orbán, pedig, nem kis virtussal, most még föl is állított valamit. A magáét... Vagyis, gyorstüzelő parlamenti frakciójának tagjait, a Tisztelt Háznak évek óta rest, és a hazaárulás szakadéka szélén bitangoló „szoclib”, tehát pogány(!) honanyáival és -atyáival együtt.

Némelyek viszont, határon innen és túl, nem és nem bírnak mindettől kellőképpen meghatódni. Mert olyan méltatlan felhangú fogalmak is az eszükbe jutnak a történtek kapcsán, mint az öncélúság, a haszonelvű magamutogatás, az avítt teatralitás, a képmutatás, a sunyi politikai zsákmányszerzés, a célirányos hangulatkeltés, a pótcselekvés, a köldöknézés, a népbutítás meg urambocsá! a cirkusz. Az nagy magyar vándorcirkusz, amely egyre militánsabbnak tetsző társulatával, ha kell, ha nem, évek óta itt tájol, haknizza keresztbe-kulcsba a magyarok (is) lakta Közép-Európát... Porondján régi-új kötéltáncosokkal, zsonglőrökkel, bohócokkal, no és persze a hovatovább holmi futballhuligánokra hajazó drukkerekkel, a kemény maggal együtt. Utóbbinak persze könnyű, hiszen a cirkusz, mint olyan, neki lételeme, úgymond, szabadidőprogramja. Nem pediglen puszta megélhetési terep, mint a profiké... Akik a mindenkori megszállottak lelkében hadonászó idült küldetéstudatra építik közéleti katedrálisaikat. Ugyan, kit érdekelnek hát itt igazán maguk a határon túli magyarok? A cseszkók, buta tótok, bocskoros oláhok, koszos muszkák, ahogyan őket GYŐZIKELAND népe számon tarja...