Most Irán a legfőbb veszély

Az alaphelyzet a következő: Irán atomreaktor birtokába szeretne jutni, amely technológiailag lehetővé teszi számára atomfegyver előállítását. Az Egyesült Államok természetesen ellenzi ezt, rámutatván Irán erős Amerika- és Nyugat-ellenességére. Izrael Irán ambícióit de facto létfenyegetésként értékeli, hiszen Teherán máig deklarált célja Izrael elpusztítása, és Izrael az iráni rakéták hatótávolságán belül terül el. Oroszország számára a dolog elsősorban üzlet, hiszen a busheri létesítménnyel kapcsolatos 800 millió dolláros orosz beszállítás gyakorlatilag megmentheti az alulfinanszírozott orosz atomenergia-ipart. Persze vannak orosz szakértők, akik figyelmeztetnek, hogy Oroszország nagyon is saját érdekei ellen játszik, hiszen hozzájárul egy újabb atomhatalom megjelenéséhez déli határán. A következő játékos az Európai Unió, elsősorban is annak három hatalma, Franciaország, Németország és Nagy-Britannia. Szerepük és érdekeik összetettek: szeretnék megmutatni, hogy az USA álláspontjával ellentétben diplomáciai úton is meg lehet akadályozni a tömegpusztító fegyverek terjedését, bár ez egyenlőre nem igazán sikerül. El akarnak továbbá kerülni egy újabb Irakot, ami tovább csökkentené az európai befolyását, ráadásul ismét összeugrasztaná a fél világot.

Irán nukleáris ambíciói nem új keletűek, már 20 éve léteznek. Teherán nem rendelkezett megfelelő technológiai háttérrel, ezért külföldi segítség után nézett. A busheri reaktor helyén már a hetvenes években terveztek német segítséggel egy létesítményt, de végül a fő partner Oroszország lett. Az orosz–iráni nukleáris együttműködés az 1992-ben aláírt kormányközi szerződésen alapszik. Jelenleg is mintegy 600 orosz szakember dolgozik a busheri létesítményben. Természetesen a téma állandó problémává nőtte ki magát az orosz–amerikai kapcsolatokban. Végül ez év február 27-én aláírták az orosz–iráni egyezményt, amely lehetővé teszi Busher orosz nukleáris fűtőanyaggal történő feltöltését. Bár a nukleáris fegyverek előállítása szempontjából kulcsfontosságú kiégett nukleáris fűtőanyagot a szerződés alapján visszaszállítják Oroszországba, a legtöbben kételkednek abban, hogy ezt sikerül végrehajtani. Nukleárisfegyver-szakértők szerint a dolgok abba a stádiumba jutottak, amikor a legfontosabb tényezővé az idő lépett elő. Létezik ugyanis egy technológiai küszöb, amelyet ha Irán elér, már nem lehet megakadályozni, hogy nukleáris fegyvereket állítson elő. Márpedig szinte minden forrás azt mutatja, hogy Irán a következő 1-2 évben eléri ezt a szintet. Ezután 2008–2010 táján saját nukleáris fegyvert állíthat elő. A Global Security vezetője, John Pike szerint az „ajtó, amikor még megakadályozható, hogy Irán nukleáris hatalommá váljék, már 2005-ben kezd becsukódni”. Ezzel kapcsolatban nagyon fontos, amit az orosz és az amerikai elnök Pozsonyban (is) kijelentett: megengedhetetlen, hogy Irán nukleáris fegyverekkel rendelkezzen. A kérdés már csak az, hogyan kellene megakadályozni. Természetesen a legmegfelelőbb megoldás az európaiak által preferált diplomáciai tárgyalás. Mindenki számára az lenne a legjobb, ha ez sikerrel járna, ezért megéri várni és támogatni. A probléma akkor lesz súlyos, ha a diplomácia nem vezet eredményre. Akkor aztán minden jelentősebb érdekelt hatalom lépéskényszerbe kerül. Izrael már többször kijelentette: semmilyen körülmények között nem hajlandó tolerálni egy nukleáris fegyverekkel rendelkező Iránt, egyszerűen azért, mert az képes lenne Izrael teljes megsemmisítésére, és ezt gyakran hangoztatja is. Persze, most szinte mindenkinek eszébe jut, hogy Izrael 1981-ben már légicsapást mért az iraki Oszirak nukleáris létesítményre, megakadályozva, hogy Szaddám Irakja nukleáris hatalommá váljék. Elméletileg elképzelhető egy ilyen variáns, és Izrael rendelkezik a megfelelő csapásmérő repülőgépekkel, de nem szabad elfelejteni, hogy ez az eset sokkal bonyolultabb. Irán egyrészt messzebb van, ami automatikusan felveti a légi utántöltés problémáját, ráadásul az irániak igyekeztek nem mindent a nyugati határuk mentén felépíteni (Busher például a Perzsa-öböl mellett található). Irán nukleáris programja előrehaladott és több létesítményben összpontosul, így mindez lehetetlenné teszi, hogy egy, az Oszirakihoz hasonló légicsapással minden kulcsfontosságú létesítményt kiiktassanak. Természetesen az USA-nak is módjában áll az iráni atomlétesítmények elleni légicsapás végrehajtása. Arra senki nem gondol, hogy az amerikaiak egy irakihoz hasonló szárazföldi hadműveletbe kezdenének, ehhez túlságosan le vannak kötve Bagdadban. Amiről az elmélet szintjén beszélünk, az egy korlátozott, nukleáris létesítmények ellen irányuló pontos légicsapás. Az Irak elleni háború óta jelentősen csökkentették a térségben állomásozó amerikai légierőt, de még mindig jelentős, és a térségben állomásozik egy anyahajó által vezetett tengeri csapásmérő raj is, amelynek hadihajói kb. 250 Tomahawkkal vannak felszerelve. Fontos azonban megjegyezni, hogy a rendelkezésre álló források szerint nincsenek a térségben AWACS típusú légtérellenőrző repülőgépek, sem pedig lopakodó F–117-es csapásmérő repülőgépek. Mivel mindkét típus kulcsfontosságú a légicsapáshoz, hiányuk arra enged következtetni, hogy az USA nem tervez egy Irán elleni ilyesmit (persze az említett egységek viszonylag rövid időn belül átcsoportosíthatóak).

Mindenesetre jó lenne, ha sikerülne diplomáciai úton rendezni a kérdést, hiszen az idő a Nyugat ellen dolgozik. Szorítsunk tehát az EU-nak, hogy az előbb leírtak inkább csak spekulációk legyenek, mint a jövő előrevetítése.

A szerző külpolitikai elemző