Mórul járt miniszterek

A csehországi születésű Fejérváry Géza hihetetlen ideig, 1872-től 1903-ig, összesen harmincegy évig volt a monarchia honvédelmi államtitkára és minisztere. Egyetlen ember ért a nyomába, ő se rohanva, hanem csak lassan, csak csöndben, hogy senki meg ne hallja: Czinege Lajos, aki a világszocializmus idején huszonnégy esztendeig, 1960-tól egészen 1984-ig lehetett Budapesten honvédelmi miniszter. Sokat változott a világ e két tábornok óta, azonban a köznapi szóhasználatban hadügyminiszternek is nevezett honvédelmi miniszterek az 1990-es rendszerváltás utáni magyar kormányokban is mind kitöltötték az idejüket: Für Lajos, Keleti György, Szabó János és most Juhász Ferenc.

Pénzügyminiszterből ellenben nagy a fogyasztás. Az Antall–Boross-kormány pénzügyminiszterei: Rabár Ferenc, Kupa Mihály, Szabó Iván. Horn Gyuláé: Békesi László, Bokros Lajos, Medgyessy Péter. Orbán Viktor kormányában Járai Zsigmond és Varga Mihály volt tárcafő. A Medgyessy–Gyurcsány-kormányban eddig László Csaba és Draskovics Tibor, most pedig Veres János. Ebből azért úgy tűnik, hadiösvények inkább a kassza körül kanyarognak, a csaták a csöndes irodák mélyén, a kasszakulcsért folynak, a győztes pedig mind kevesebb pénzt talál a nehezen nyíló páncélajtók mögött.

A nagyrendszerekhez nem nyúlt hozzá ugyanis 1990 óta egyik magyar kormány sem; tizenöt éve késik az államháztartási reform. Ezek ugyanis hosszú folyamatok, hosszú távú politikai gondolkodást, gazdasági terveket igényelnének. Olyan hosszúakat, amelyek akkor is átnyúlnak a négyéves kormányzati ciklusokon, ha egy új kormány a választások után megvalósításukba azonnal belekezd. De nem lehet azonnal belekezdeni, s nem lehet a ciklus végére látványos eredményeket fölmutatni. És hogy nyer választásokat az, aki ott áll az új rajtvonalon, háta mögött a régivel, egy félútján tartó programmal?! A pártoknak a saját fejük fölött, a nagykoalíciós gondolatoktól sem idegenkedve kellene ezekben az alapvető ügyekben megegyezniük.

Elszakadva a baltól és elszakadva a jobbtól – föntben meg lentben lehetne gondolkodni. Ha nem sikerül megegyezni, Magyarország lefelé megy. Ha sikerül, fölfelé halad.

A földet, amelyen az élet terem, nem tartjuk fontosnak, hanem – sajnos – csakis a pénzt, amelyből élünk – holott nem abból élünk. És az már szinte föl sem tűnik, hogy földművelésügyi miniszterből egy híján ugyanakkora a fogyasztás, mint pénzügyminiszterből.

Aki figyelte a csúcsokon a mozgást, annak feltűnhetett az utóbbi időben, hogy a miniszterelnök a két menesztett tárcavezetővel milyen következetesen nem szerepelt együtt semmilyen közéleti fórumon sem.

Mindkettő mórul járt. Draskovicsnak mentenie kellett a kasszát: hosszan késtek az áfa-visszatérítések, lelassult a pályázati pénzek kifizetése, befékeztek a támogatásoknak. És már meg is jött utóda, Veres János, pénzügyminiszterből a tizenegyedik.

Németh Imre utóda, Gráf József a tizedik földművelésügyi miniszter 1990 óta. Németh végigizzadta a tárgyalásokat az agrártüntetőkkel. Túl sokat nem tudtak elérni se a kormányerők, se a tüntető gazdák: az európai uniós támogatások ugyanis abba az irányba nyomják Magyarországot mint új belépőt, hogy inkább nyersanyag-beszállító legyen, s minél kisebb mértékben jelenjen meg az uniós – és ebbe értsük bele azt is, hogy a hazai! – piacokon minőségileg feldolgozott késztermékkel. Ennek tükrében volt lehetetlen a küzdelem, amelyet Németh Imre és a gazdák harcoltak. Németh már mehet, a gazdák még maradnak.

És az összes gond is marad, mert azokat a távozók nem vitték, nem vihették magukkal.

A szerző író, újságíró