Mit kíván itt a nemzet?

Robert Ficóban bízik a szlovákiai népesség közel negyede. Valamivel több, mint negyede pedig nem bízik senkiben. Azt egyébként nem tudni, mit esznek Ficón a benne bízók. Az sem világos, hogy konkrétan mi a problémájuk azoknak, akik egyetlen politikusban sem bíznak... A többiek, vagyis a választók több mint felének bizalma összesen huszonegy(!) politikus között oszlik meg. Ami szinte biztosan azt jelenti, hogy az égvilágon semmi értelme nincsen az efféle közvélemény-kutatói számmisztikáknak. Ilyen alapon természetesen egy-egy hivatalos választási aktus sem nyújt sokkal több információt a társadalmi közérzet hiteles megítélése szempontjából. Nem semmi! Annak tükrében meg aztán a legkevésbé, hogy szombaton megyei választások lesznek. Mi ez, ha nem egy groteszk, csődszéli helyzet!? A tekintetben mindenképpen, hogy a választási lózungok szerint a küszöbön álló választásoktól jellemzően a társadalom jövőjének minősége függ. Amelynek, mármint a „társadalom jövője” kifejezésnek, viszont ugyanúgy nincsen semmi értelme, mint a politikusok pillanatnyi népszerűségi indexe tudálékos és fölösleges intézményi vizsgálatának... Nem csoda hát, hogy a megyei választásokon – ugyancsak a közvélemény-kutatói előrejelzések szerint – alig huszonöt százalékos részvétellel számolhatunk. Magyarán, körülbelül annyian készülnek az urnák elé járulni, ahányan Robert Ficót istenítik e honban. Ami azonban korántsem jelenti azt, hogy az általa fémjelezett párt, a Smer képviselőjelöltjei a megyei listák biztos befutói lennének... Pedig a permanens apátiában leledző szlovákiai választópolgárok csak ez esetben térhetnének észhez, döbbenhetnének rá arra, hogy egy-egy választási procedúra ignorálásának kizárólag ők maguk isszák meg a levét. Az sem lenne haszontalan dolog e tekintetben, ha legalább egy hónapra vissza lehetne állítani, itt Közép-Európában, az állampárti diktatúrát... Annál is kevésbé lenne az, mivel a volt posztkommunista országokban mindenütt, szinte minden második ember visszasírja azt. Mert sokak szemében, bár nyilvánvalóan egy szűkös, piszkos, büdös, avítt, bolsevik demagógia teremtette akol volt, ám legalább valami megfoghatatlan biztonság illúziójával kecsegtetett. Ráadásul, szóba sem jöhetett akkor az igazi választás, sőt a puszta gondolkodás lehetősége sem, hiszen csordákban hajtották az embereket, akárha filmes csatajelenetek statisztáit, az urnákhoz – az „akoljövőt” megszavazandó... Elvoltunk, nemdebár? Épp ez a méltatlan, ám utólag tényleg kényelmesnek tűnő helyzet kísérthet még mindig, amikor a közélet kérdéseire kerestetnek itt a válaszok. Például, hogy melyik politikusban bízzon az emberfia? Kell-e választani, avagy sem? Ha igen, érzelmi vagy az értelem diktálta döntés szülessen? Kicsoda, mit is akar valójában, s főként, mire lenne képes vajon Robert Fico, a hatalomvágyó, olcsó süketelésen kívül? Meg a többiek, akik kizárólag azért pofázhatnak több mint másfél évtizede a közélet pulpitusairól, mert maga a nép akarta így! Vagy, mert halvány fogalma nincs a népnek, hogy mit akar, azt viszont nagyon-nagyon akarja...!