Mit hoz a szerbiai népszámlálás?

Az óvatosabbak persze tisztán látták, hogy a 2000. október 5-én bekövetkezett fordulat kezdetben átmeneti időszakot feltételez. Ami azonban ma történik, az nem átmenet, hanem csapdahelyzet. Közismert tény, hogy a sorsdöntő napokban Kostunicát voltaképpen Djindjics „találta ki”; egy viszonylag kis párt (Szerbiai Demokrata Párt) elnöke mindenki számára elfogadható volt, annak ellenére, hogy tudták, Kostunica erősen nemzeti beállítottságú konzervatív politikus. Akkor így mondták: „szalonképes nacionalista”. Kezdetben úgy tűnt, államfőként Kostunicát magával ragadja a forradalmi lendület, s külpolitikai szintéren tagadhatatlan eredményeket mutatott fel. A belső reformok lassulásával azonban államfőből mindinkább pártelnökké vedlett vissza, ráhangolódva a szerb nemzeti büszkeségre.

Az elmúlt rövid periódus nagy kérdése az, Szerbia balkáni ország marad-e, vagy felzárkózik Európához (ehhez minden segítséget megkapna). A tapasztalatok azt mutatják, hogy a maradék Kis-Jugoszlávia elfogadja ugyan az európai gazdasági irányvételt, civilizációs önszerveződése azonban nehezen tudja levetkőzni korábbi sajátos beidegződéseit. Némi megértést tanúsítva tegyük hozzá: Belgrádnak most azokkal kell kommunikálnia, akik nemrégiben a NATO kötelékében még az országot bombázták. Úgy véljük, Vojiszlav Kostunica ebben a bonyolult helyzetben nem talált önmaga számára tiszta képletet, s az országot a veszélyes hullámokon átszelő hajóskapitány helyett inkább a bizonytalanul fékező mozdonyvezető szerepébe csúszott. Kostunica és Djindjics szerb kormányfő útjai ezennel szétváltak, mindenekelőtt a háborús bűnösök hágai kiadatása révén. Még érthetőbb a kép, ha felelevenítjük, a milosevicsi rezsim megdöntését követően az új belgrádi vezetés először is a külügyi kapcsolatok újbóli felvételére törekedett, a pénzügyi segélyekre, az adósságok leírására, kölcsönökre, hogy egy megnyomorodott ország talpra tudjon állni. Viszont elmulasztotta a katonaság, a rendőrség és a bíróságok gyors átszervezését, még akkor, amikor Milosevics hívei, a szocialisták és a radikálisok padlón voltak. Ez mára megbosszulta magát, s áttekinthetetlenné tette a valós belső erőviszonyokat. A kronológiához hozzátartozik, hogy Jugoszlávia végnapjait éli, felváltja majd – a Nyugat energikus követelménye alapján – Szerbia és Crna Gora Uniója, amelynek valószínűsíthetően nem lesz közös államfője sem. Ez pedig kihúzná a szőnyeget Kostunica alól.

Sonja Riszerko, a Helsinki Bizottság elnöke így fogalmaz: „Kostunica valójában a korábbi politika folytonosságát jelzi, mert nem mondott le azokról a tervekről, amelyeket tragikus módon Szlobodan Milosevics hajtott végre. Ugyanazoknak a köröknek a támogatását élvezi, amelyek hatalomra juttatták Milosevicset, s ez gátolja Szerbiát, hogy gyorsabb ütemben haladjon az átalakulás útján”. S ez esetben már nem is arról van szó, kiadható-e Hágának Milan Milutinovics jelenlegi szerb elnök, Nikola Sainovics volt miniszterelnök-helyettes, Dragoljub Ojdanics egykori katonai parancsnok és Vlajko Sztojilkovics volt szerb belügyminiszter, s hogy mindezért cserébe az USA befut-e a 120 millió dolláros támogatás. Hanem az a kérdés, valóban fontos, Szerbia közvéleménye tisztán látja-e helyzetét és esélyeit. „Egy nép nem bűnhődhet néhány személy miatt” – nyilatkozta a minap Zoran Djindjics, kérdés, szavai visszhangra találnak-e.

Közben e napokban is tart Szerbiában (Koszovó tartomány nélkül) a népszámlálás, amelynek adataira mindenki kíváncsi. Hiszen a térségben az elmúlt bő tíz esztendő során földrengésszerű változások történtek, mindenekelőtt a háború miatt eltávozók, valamint a Boszniából és Horvátországból érkező szerb menekültek miatt. Az 1991-es adatok szerint Vajdaságban megközelítőleg 350 ezer magyar élt. A becslések alapján a válságos időszakban 40 ezren hagyták el szülőföldjüket, most viszont a visszatelepülés jelei kitapinthatók. S talán az sem mellékes, hogy az utóbbi három hónapban a tartományban ötvenezren igényeltek magyarigazolványt. A vajdasági Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács minapi budapesti sajtótájékoztatóján is elhangzott, a vajdasági magyarok elsősorban azt szeretnék tudni, mennyien maradtak. A remény szerint ez meghaladja a 300 ezres határt, ami egy kisebbséget képessé tesz az önszerveződésre. Elvárás továbbá, hogy akik korábban (vegyes házasság és más okok miatt) a jugoszláv nemzethez tartozó megjelöléssel éltek, most szabadon és nyugodtan vállalják magyarságukat. Fontos szintén, hogy a közelmúltban elfogadott kisebbségvédelmi törvény általában a 20 százalékos arányszámhoz köti a jogok alkalmazását, ildomos lenne tehát ezt a szintet is számos városban és faluban „teljesíteni”. A politikusok szerint a vajdasági magyarság „kikecmeregni látszik” letargiájából, s ezt remélhetően alátámasztják a május közepére várható előzetes adatok is.