Miről dalol a „szovjet Kipling” vagy a „vezérkar csalogánya”?

A napokban számolt be a moszkvai Izvesztyija arról, hogy évek óta folyamatosan meggyalázzák Oszip Mandelstamnak, a XX. század egyik költőóriásának Vlagyivosztokban felállított szobrát. Mandelstam ugyan tősgyökeres szentpétervári volt, aztán moszkvai lakos lett, majd először Voronyezsbe száműzték egy Sztálin-ellenes verse miatt, de Vlagyivosztok közelében halt kínhalált valamelyik városkörnyéki táborban. 1998-ban leleplezett szobrát azonban nem Sztálin titkos vagy nyílt hívei gyalázzák meg folyamatosan. (Letörik egyes részeit, leöntik festékkel, pontosan úgy, mint ahogyan a pozsonyi Petőfi-szoborral tették az idegengyű-lölők.) A folyamatos kegyeletsértésnek – a tekintélyes moszkvai lap szerint – egyetlen, de annál „nyomósabb” oka van: Mandelstam zsidó volt. (Abban is közös a szobor Petőfi és a szobor Mandelstam sorsa, hogy az orosz költ# emlékm?vét ugyanúgy zárt területre, az egyetem udvarára menekítik, ahogyan a magyar poéta a Medikuskert lakója lesz...)

Létezik tehát az orosz fasizmus, hiszen demagógiája hamisan gyors orvoslást ígér egy átmeneti társadalomnak: a hajdani birodalom helyreállítását, az idegenek kiűzését. Ideológiája részben az orosz nacionalizmusra épül, amely – úgymond – hálátlansággal vádolja az állam nem orosz nemzetiségű, sok tíz milliónyi lakosságát, mert asszimiláció helyett nemzeti identitásuk megőrzésére törekszenek, részint pedig a cári időkből öröklött, aztán Sztálin uralmának utolsó éveiben felélesztett antiszemitizmus fegyvertárát sem átállják használni. Az orosz nacionalizmus egyik ismert és unalomig ismételt érve, hogy az októberi forradalmat és a vörös terrort a bolsevik vezetésben nagy számmal feltalálható „idegenek”, főleg zsidók szervezték. Ilyenkor szokták emlegetni, hogy Trockij eredeti neve mégiscsak Bronstejn volt, Zinovjev és Kamenyev ugyancsak zsidó volt, nem is szólva arról, hogy Lenin valamelyik ősének az ereiben állítólag szintén folydogált némi zsidó vér, az viszont kétségtelen, hogy az Uljanov családnak tatár felmenői ismertek. És hát, Dzsugasvili-Sztálin sem minősíthető tősgyökeres orosznak, noha nagyon szeretett volna annak látszani, de a haláláig megmaradt erős grúz akcentusa is árulkodott származásáról.

Említettem már, hogy Vlagyimir Volfovics Zsirinovszkij (egyáltalán nem mellesleg: ugyancsak zsidó származású) egyre kevesebbszer zsidózik, viszont akadnak és nem is kevesen, akik pártját szélsőjobbról előzik. Az egyik gyülekezetnek már a neve is sokat elárul: a Nemzeti Bolsevikok pártjáról van szó. Vezérük a kilencvenes évek elején pornográf regényei révén kétes világhírnévre szert tett és emigránsként a brezsnyevi éra idején francia állampolgárságot is szerzett író, Eduard Limonov. Ő azonban börtönben van: fegyveres szervezkedésért ítélték el. Hívei Limonka címmel egy jelentéktelen lapocskával próbálják életben tartani a mozgalmukat, ám – úgy látszik – csekélyke eredménnyel.

Annál népszerűbb az a másik író, aki pártot ugyan nem szervezett, ennél óvatosabb, de Zavtra (Holnap) című lapja annál népszerűbb. Alekszandr Prohanov az író neve. A most hatvanöt esztendős Prohanov annak idején repülőmérnöki főiskolát végzett, de úgynevezett irodalmi karrierjét nagyon későn, a brezsnyevi korszak alkonyán kezdte. 1982-ben jelent meg Egy fa Kabul központjában című regénye, amely az afganisztáni agressziónak a hatalom által megrendelt, ám teljesen visszhangtalanul maradt dicshimnusza volt. Visszhangtalan maradt ez a valóban tehetségtelen, az ötvenes évek elejének legrosszabb szabályai szerint készült regény az irodalmi élet mértékadó részében, amely teljesen tisztában volt ennek a katonai kalandnak a tragédiájával, de annál komolyabban érződött a hatása Prohanov életében: írószövetségi titkárt és főszerkesztőt csináltak belőle. És a hasonszőrű irodalmi hivatalnokok roppantmód megdicsérték. Egyetlen szemelvényt idézek egy róla szóló, rendelt cikkből: „Sokféleképpen nevezték Prohanovot, amikor a Birodalom szolgálatába lépett: „a vezérkar csalogánya“, „a polcsopfőnökség tisztiszolgája“, de igazán megszolgálta azt, hogy ő legyen a „szovjet Kipling“. Megénekelte a Birodalmat, amíg létezett a Birodalom, és hű maradt hozzá összeomlása után is. Azok közül a kevesek közül való, akiknek volt bátorságuk, hogy megőrizzék eszményeiket a sárdobálások és a gúnyolódások ellenére, amelyekkel a peresztrojka korszakában akarták tönkretenni. Hűséges maradt a Birodalomhoz, noha azok, akik nálánál összehasonlíthatatlanul több anyagi javat szereztek – elárulták...”

Véletlenül került kezembe Prohanov 2002-ben Moszkvában megjelent új regénye, amely az úgynevezett birodalmi eszméhez való hűség újabb bizonyítéka. A cím idézet a Koránból: Akik az éjszakába indulnak... A regény a mostani, a másodiknak nevezett csecsen háború idején játszódik, azaz a jelenről szól, még pontosabban Putyin 2000-es elnökválasztási kampányának történéseit idézi fel. Két helyszínen. Az egyik a csecsen front, ahol az orosz katonák hősies harcot folytatnak a kegyetlen, sőt szadista Baszajev terroristacsoportjaival. A másik pedig a moszkvai újgazdagok fényűző társasága. Talán felesleges említeni, hogy milyen hatalmas a kontraszt, ami minden bizonnyal igaz is, hiszen az orosz hadsereg életkörülményei valóban kegyetlenek, és a moszkvai újgazdagok életstílusa semmivel sem marad el, sőt jelentősen meghaladja, mondjuk, az ugyancsak a vadprivatizáció során meggazdagodott szlovák társaik pompáját. Az egyik ilyen újgazdag (vagy orosz terminológiával élve: újorosz) Paruszinszkij kerti mulatságot rendez az új, megválasztandó államfő támogatására. A szerző kiemeli, hogy mind Paruszinszkijnek, mind vendégei többségének (ők is újgazdagok) görbe és nagy orra van, szóval küllemükkel is jelezni óhajtja a szerző, hogy zsidókról van szó, s ők azok, akik ténylegesen irányítják a volt Birodalmat. Egyebek mellett a csecsen háborút éppen úgy, mint ahogyan markukban tartják a pravoszláv egyházat és a leendő elnököt nem. Különben ez a regénybeli leendő államfő nemcsak külsejében hasonlít Putyinra, hanem olyan átlátszó célzások is elhangzanak, hogy „germanofil” meg hogy „felderítő volt”. Igaz, azt talán még Putyin is elégedetten olvasná, hogy hasonlít a Háború és béke hősére, Andrej Bolkonszkij hercegre. A püspököt leszámítva ő az egyetlen pravoszláv ebben a társaságban.

Ám mi okból támogatja ez a mindenható Paruszinszkij a leendő elnököt? Azért – és most Prohanovot idézem –, „mert létezik egy grandiózus projekt. Az orosz-zsidó állam megteremtéséről van szó! Egyesül a zsidó zsenialitás, a vakmerő zsidó gondolkodás és szervezőkészség az orosz tartalékokkal és azzal az orosz képességgel, hogy nagy cél érdekében áldozatokat tudnak hozni. És ezzel az egyesült erővel Oroszország a XXI. század vezető hatalmává lesz. Ez a projekt „Kazár Birodalom“ kóddal már m?ködik, már léteznek a titkos, milliárdos pénzügyi alapok. A leend# Elnök ezt fogja megvalósítani. Ennek az embernek abban rejlik a nagysága, hogy megteremti az eurázsiai zsidó-orosz államot!...” És mindehhez hozzáteszi: „A csecsen háború kibékíthetetlen konfliktust teremtett az iszlám és a pravoszláv hit között... A leendő Elnök a csecsen háborút eszközként használja a választási győzelem érdekében. És ekként a markunkban tarthatjuk. Mert a mi támogatásunk nélkül nem tud dűlőre jutni az iszlámmal és a mi szövetségünk Oroszországgal a csecsen csontokon alapozódik...”

Hogy mindez lázálom? Hogy Putyin politikája még csak nem is hasonlít az ilyesfajta fantazmagóriákra? Annál rosszabb a tényeknek! Alekszandr Prohanovot nemrég láttam a moszkvai televízió heti politikai vitaműsorának egyik résztvevőjeként. Ott ült kövéren és magabiztosan. Pontosan úgy, ahogyan Csurka szokott megjelenni a budapesti tévék képernyőjén, holott egészen biztosan nem is tudhatnak egymásról. Partnerei ellenvéleménye, az adatok egyetlen pillanatra sem ingatták meg rögeszméiben vetett vakhitét. Természetesen ellenfele ő ennek az átkozott projektnek, ennek a zsidó-orosz birodalomnak, amely kizárólag az ő fantáziájában létezik. Az ő célja: ama bizonyos Szent Oroszország feltámasztása. Lehetőleg amolyan Mandelstamok nélkül. A baj, a meghökkentő tény az, hogy Alekszandr Prohanov regényei nemcsak kapósak, hanem még tekintélyes irodalmi díjakra is felterjesztették írójukat.