Mindig vesztes

A lehető legrosszabb nemzedék tagjaként születtem. Voltam szikrácska, viseltem a pionírkendőt és -egyenruhát, szenvedtem a kényszert SZISZ-tagként. A fiatalabbak kedvéért jegyzem meg, hogy ezek voltak a párt polipcsápként meghosszabbított ifjúsági szervezetei, amelyek központilag kidolgozott terv szerint a vezető ideológiára, a marxista-leninista eszmékre nevelték az ifjúságot. Megéltem a kötelező kétéves katonai szolgálatot: kényszerítve voltam fegyverrel a kezemben minden pillanatban kész lenni a szocialista haza védelmére, mert nem volt lehetőségem arra, hogy a civil szolgálatot válasszam. S amikor munkába álltam, szigorú ranglétrán kellett elindulnom. Ami egyebek között azt jelentette, hogy előbb gyakornokként a tarifa szerinti legalacsonyabb összegű fizetést kaptam, amellyel aztán soha nem léphettem feljebb a fizetési lépcsőfokokon, mert mikorra esélyes lettem volna az első béremelésre, bekracholt a szocializmus. A rendszerváltás után viszont – amikor ledolgozott éveim száma már pozitívan befolyásolhatta volna teljesítményem anyagi elismerését – a bérezésben megszűnt az életkor szerinti megkülönböztetés. Olyan hirtelen elkezdődött a munkahelyi fiatalítás tendenciája, mint a Sörgyári capriccio szerint a monarchiabeli időkben a rövidítés: ezért fűrészeli le Pepin bácsi és Mariska az asztallábat, s ezért vágatja rövidre gyönyörű, lobogó hajkoronáját Mariska. Évek óta figyelem a munkahelyi közösségeket, és csak töprengek, miért ritkult meg annyira a nyugdíjkorhoz közelítő nemzedék. Hosszú ideje kizárólag ifjú fodrászok alakítják a frizurámat, ifjú felszolgálók teszik elém a megrendelt kávét, kicsinosított fiatal elárusítónők állnak a szupermarketek pultjai mögött, villamoson, buszon, trolin ifjú revizorok ellenőrzik, van-e érvényes vonaljegyem. Az idős nézőtéri figyelők helyett fiatal legénykék, leánykák hosteskednek színházakban, mozikban. Látva őket van bennem egy kis félsz: esetleg lehet okunk az életkor szerinti hátrányos megkülönböztetés, vagyis amiatt izgulnunk, hogy munkahelyi létszámcsökkentéseknél az őszülő halánték és az ősz hajszín meghatározó, prioritásként kezelt elem a rostán való kieséshez. ĺgy aztán stresszkeltő hatású számomra a hír, hogy mire oda jutok, nem hatvan, hanem hatvankét év lesz a nyugdíjkorhatár. Ebben ugyanis sokkal inkább a munkanélküli helyzetem, mintsem a határozott idejű munkaviszonyom meghosszabbodását sejtem. Megint a vesztes nemzedék vagyok, hiszen a nyugdíjkorhatárnak az elmúlás felé való kitolása miatt én az előző nemzedékekkel szemben rövidebb ideig élvezhetem majd a megérdemelt öregkort. Bár lehet, hogy élvezetről nem is kellene álmodoznom. Hiszen könnyen előfordulhat, hogy az időskorom javítására bevetett nyugdíjreform – mifelénk nem szoktak egyetlen nekifutásra sikerülni a dolgok – következtében se nyugdíjam, se életjáradékom, azaz semmiféle megélhetésem nem lesz. Ha pesszimista lennék, azt mondanám: igen, rajtam már csak egy dolog segít. Gregory Stocknak, a génterápia „pápájának” az ígérete, hogy közel az örök ifjúság. Ő ugyanis azt vallja, hogy genetikai és biokémiai trükkökkel befolyásolni lehet az öregedést, sőt akár vissza is lehet fordítani. Reménykedjem, hogy a balszerencsés születés és a peches esztendők után egyetlenegyszer nekem is lehet szerencsém?