Mindenki Paulinája

Az emberek egy csoportja úgy gondolja, szégyellik a hivatásukat, és legtöbbjük bizonyára kényszerből űzi. Ez azonban tévhit. Autóból leskelődve sosem tudok olyan pillanatot elkapni, amikor ne érne össze a tekintetünk. Ráadásul mindig én jövök zavarba, és fordítom el a fejemet, mégiscsak rendes férfi vagyok, amolyan hűséges típus. Még csak az kéne, hogy elterjedjen rólam, őket mustrálom! Persze, azért furdal a kíváncsiság, vajon mi olyat tudnak, amit a rendes lányok nem, egyáltalán, megütik-e azok szintjét. Mert férfiasan bevallom, nincs ebbéli tapasztalatom, s úgy tűnik, már nem is lesz. A minap viszont olyan lánnyal hozott össze a sors, aki – ha akarnám – összes buja óhajomat teljesítené. Paulina „házhoz jött”, és kitárulkozott. De nem csak ketten voltunk. Arra lettem figyelmes, hogy az autóbuszban mögöttem ülő ficsúrok összesúgnak, mondván: ő az, és száll fel. Azt hittem, lecsúszott tévésztárral szívok egy levegőt. Tévedtem. Egy tökrészeg csúnyácska csaj tántorgott fel a buszra, bűzlött az alkoholtól és a dohányszagtól. A suhancok kivallatták, a munkaélményeiről kérdezték. Olyan alpári stílusban beszélt, hogy egy flakonnyi fertőtlenítőszer sem lett volna elég szája rendbetételéhez. A munkája iránti egészséges kíváncsiság helyett a szánalom lett rajtam úrrá. S közben attól tartottam, a böfögő lányka rám üríti gyomra tartalmát. Eszembe sem jutott átadni a helyemet, mint ahogy valószínűleg másoknak sem, pedig a munkában elfáradtaknak kijár a pihenés. Most az jutott eszembe, ha felállok, vajon mit mond? A „köszönöm, fiatalember, úgyis egész nap álltam” mondat rá nézve nem éppen hízelgő. Inkább hagyjuk!

Állítom, Paulina minden munkaadó álma! Jó munkavállaló benyomását keltette, aki büszke a hivatására, és teljes mellszélességgel vállalja, de csak annyit árult el róla, amennyit szabad. Például kitérő választ adott arra a kérdésre, kikkel áll munkakapcsolatban. Képzeljék, még szabadidejében is hajlandó melózni! Mondta, hogy bármikor, miután a ficsúrok elkérték a telefonszámát – de mint utólag kiderült, viccből. Gúnyt űztek belőle. Amikor leszállt, jókat nevettek rajta. A teremburáját! Elképzelhető ugyan, hogy Paulina is lódított, a mondandója fele sem igaz – de ebben nincs kivetnivaló, nyilván e téren illik nagyokat mondani. Szerintem a név is inkább művésznév, s nem becsületes. Paulina azonban elkövetett egy orbitális hibát, ám erről csak részben tehet. A puszta megjelenése még hagyján, de – írjam már le – a bűzével lejáratta a szakmáját, pontosabban az útszélen dolgozó munkatársait. Az utazás alatt hozzám is figyelmes volt, megpaskolta a vállamat, s arra kért, keressem fel. Azt hiszem, zavarba jöttem, nem tudom, hogyan reagáltam le, csak arra emlékszem, hogy nem öntött el büszkeség, amiért a sok férfiember között engem tippelt ki. Hiszen biztosan nem válogatós. Azért megnézném, ki szorul rá a szolgáltatásaira! De – jobban belegondolva – ez a kíváncsiságom inkább ne elégüljön ki.