Mi kell a káoszhoz?

Lassan egy évtizede Oroszország úgy gondolta, hogy a tervezés fázisából ideje a cselekvésre váltani, és elkezdődött az a folyamat, ami lassan egy nyílt háborúvá válik a nagybetűs Nyugat és Oroszország között. A nagy kérdés az: mi vezetett idáig és miért most?

Huszonöt évvel ezelőtt Oroszország erkölcsi, gazdasági és majdnem katonai válságban volt. Borisz Jelcin idült alkoholistaként egy forradalom élére állva látszólag elkerülte az ország teljes összeomlását. Ugyanakkor szemmel láthatóan képtelen volt arra, hogy a kezébe került hatalommal élve kivezesse Oroszország anyácskát abból az alagútból, ahova a bolsevizmus vezette. Jelcin inkompetenciája pedig el is érte, hogy egy szürke szentpétervári aparatcsik, aki KGB-s múltjának köszönhetően teljes képpel rendelkezett az ország valós jelenéről, az elnöki székbe üljön – ma úgy ismerjük őt, mint Vlagyimir Putyin. Ebben a történetben egyébként nem Putyin és nem is az orosz nép a bűnös. Jelenkorunkban az információs túltelítettség elérte, hogy az embereket már fárasztja a túl sok információ, a túl kerek történetek. Erre a közösségi média haszonélvezői rá is gyúrtak, ezzel viszont a maguk mohó ostobaságával egy olyan eszközt teremtettek, amire a hírszerzők, az információs műveletek szervezői csak csettintettek egyet.

De hogy áll össze egy valamikori Kelet-Németországban szolgáló hírszerző története és az információs kor vívmányai azzá a káosszá, amit ma az erre fogékonyak a gyíkemberek, a „tudjuk kik”, a szabadkőművesek vagy az ufók mesterkedésének aposztrofálnak?

Mi kell a káoszhoz? A megszokott életritmus megtörése és az eddig hihetetlennek tűnő események elindítása. Amikor az ember elveszik a nyúlüregben, mert annyira keresi a választ, hihetetlenül kiszolgáltatottá válik. Ennek az állapotnak az elérése a pszichológiai hadviseléseket tervezők Szent Grálja. De akik ezeket az agyakat megbízzák, nem ördögiek – vagy legalábbis nem a zsenialitás ördögi módján – és nem is emberfelettiek.

A világ bonyolultsága az egyszerűségben rejlik. Miért mászott ki az a gyík a tengerből? Mert kíváncsi volt. A felettünk elrepülő madár pedig nem azért tojt ránk, mert egy földöntúli hatalom erre ösztönözte, hanem mert mi álltunk alatta. Az emberek egy jelentős része elégedetlen a világtól kapott válaszokkal. De mi van, ha ez azért van, mert nem a megfelelő kérdést teszik fel? Mi van, ha Robert Fico nem egy zseniális politikus, hanem csak egy gátlástalan, kicsinyes kommunista, akinek kisebbségi komplexusa arra ösztönzi az egyént, hogy az keresztülgázoljon mindenkin, még azokon a felvidéki magyarokon is, akik rá szavaztak?

2024-re az emberek egy része csalódott a demokráciában, mert nem azt kapta, amit remélt. De mi van, ha remények és mesék helyett azt a kérdést teszik fel maguknak az emberek, hogy egy egykori kommunista vajon akarhatja-e a demokráciát, ami tönkretette kicsiny világát?

A hit szép dolog, és erősíti a jellemet. De a hit gyengeség, ha nem párosul logikával és kritikával. Az urnák előtt állva nem hitre van szükségünk, ahogy a világ megértésében sem segít, ha a számunka kellemetlen választ nem fogadjuk el, és egy másikat kérünk. A populistáktól és a diktátoroktól csakis olyan választ fogunk kapni, ami nekünk tetszik, de az messze van az igazságtól és a valóságtól.