Mindenhova szemüveggel

Attól kezdve, hogy katonakötelessé válásomkor rossz helyre iktattak, tudtam, egész életemen át gondom lesz az adminisztratív ügyekkel és ügyintézéssel. Harmadikos gimnazista koromban pszichológiai teszten voltam köteles megjelenni. Ott is voltam időre, ahogy kell, ám a velem együtt várakozók között ugyancsak kakukktojásnak éreztem magam. Hogyan is mondjam: én sem vagyok egy reggeltől estig vakeráló showműsor-moderátor, de hogy azok mennyire nem voltak kommunikatívak! A foglalkozás azzal kezdődött, hogy közölték, mivel (szépen kifejezve) tanulmányainkat igencsak alapszinten fejeztük be, megpróbálnak velünk alapvető jártasságokat elsajátíttatni. Például levélcímzést, hogy könnyebben tudjunk majd közlekedni a katonai lét és a két évre elhagyott otthonunk között. Aztán kérdezték: van-e közöttünk valaki, aki a nevét le tudja írni? Én le tudtam! El is mehettem rögtön.

Eme incidens óta keményen szeretnék nem bekerülni az adminisztráció labirintusába (-saiba), de nem mindig sikerül.

A minap is azt hittem, vásárolni megyek. Tehát olyasmit csinálni, hogy bemegyek egy üzletbe, ott, ha önkiszolgáló, leveszek a polcról valamilyen árut, a kosaramba teszem, fizetek és távozom. Ha nem önkiszolgáló, akkor kérek és kiszolgálnak, fizetek és távozom. De nem! Eleve nem üzletbe mentem be, hanem valamilyen XXL-es marketbe. Ott bent elindultam felderíteni, hol az a bizonyos részleg, ahol egy konkrét elektronikai cikket meg tudok venni. A részlegen szakadoztak a polcok, de nem találtam azt a márkát, amelyiket az akciós vásárlási lehetőségeket hirdető reklámújságból kinéztem, és meg akartam venni. Nagy nehezen ráleltem egy névcédulát viselő illetékesre, aki megmutatta, hol az áru. Mondtam, jó, viszem és fizetem. Előbb kiírom a vásárlásigazoló okmányt, mondta ő. Ez egy A4-es méretű háromlapos irat, amelyet hosszú percekig töltögetett az áruismertető eladóreferens, majd elém nyomta, hogy írjam alá. Nehezen látom már az apró betűket, de valami olyasmit kellett kézjegyemmel igazolnom, hogy tisztában vagyok azzal, mit tartalmaz az okmány. Ezzel az igazolással el kellett mennem egy formatervezett pulthoz, ott elolvasták, az adatok számítógépes egyeztetése után pecséttel látták el, majd az egyik lapot letépték és megtartották, kettőt nekem adtak. És mehettem kiszolgálni magam, levehettem a pultról az árut. Majd miután kisétáltam a korlátkapun, egy biztonsági munkatárs az irat szerint ellenőrizte, a megfelelő árut tartom-e a kezemben. Újabb pecsét került a dokumentumra: az egyik lapja maradt ott, a másikat megkaptam én. És már be is vásároltam. Még jó, hogy az okmányt nem nekem kellett kitöltenem. Nem volt nálam a pápaszemem.