Milyen lesz a német külpolitika?

Elméletileg az a tény, hogy Németország két legnagyobb pártja fogja alkotni a kormányt, lehetőséget ad arra, hogy az összes szükséges reformtörvényt elfogadják, és nemzeti konszenzusos alapon alakítsák ki például a külpolitikai irányvonalat. Egyrészt ugyanis a két pártnak viszonylag kényelmes többsége van a törvényhozásban, így a többi párt ódzkodása esetén sem gond a szükséges többség előteremtése. Másrészt nem kevésbé fontos az sem, hogy az így elfogadott kompromisszumos döntéseknek a lakosság körében is sokkal nagyobb lenne a „legitimitás-érzete” és elméletileg sokkal tartósabbak is lehetnének a döntések, hiszen a következő választásokat követően nem igyekezne valamelyik nagy párt módosítani vagy megszüntetni azokat. Ugyanez érvényes a külpolitikára is. Miután Németország visszanyerte egységét, a német politikai és szakértői elit egyik legfontosabb feladata az volt, hogy definiálja az új hatalom külpolitikai prioritásait, paradigmáját. A végeredményt azonban – az egyértelmű kompromisszumok és eredmények ellenére – mindenképpen befolyásolta a pártpolitika. Ezért voltak olyan külpolitikai kérdések, amelyek esetében eltért a két nagy német párt véleménye, emlékezzünk csak az iraki konfliktusra, amikor a jobboldali ellenzék élesen bírálta a baloldali kormányt. Akkor a CDU/CSU azt vetette Schröderék szemére, hogy túlságosan kiállnak Franciaország mellett, túl szoros a viszony Oroszországgal és hogy feláldozzák a fél évszázados amerikai–német szövetséget.

Most azonban a nagykoalíció létrejöttével esély van arra, hogy egy széles alapokon nyugvó konszenzus határozza meg Németország új külpolitikáját. Csakhogy a nagykoalíciónak ilyen szempontból veszélyei is vannak. Az egyik legfontosabb kockázat, hogy egy olyan helyzet alakul ki, amelyben a nagy pártok együttműködése, ahelyett hogy erősítené a kidolgozandó külpolitikai irányvonal legitimitásérzetét és dinamikussá tenné a folyamatot, semlegesíti egymást. Konkrétabban, ha nem egységes, konszenzuson alapuló és érdekeket közösen kidolgozó külpolitikát próbálnak realizálni, hanem a két párt külpolitikai koncepcióját akarják nem túl jól sikerülten egyszerre érvényesíteni egy koncepcióban. Természetesen ez a kérdéskör szorosan összefügg azzal, hogy milyen szerepet fog Németország játszani az Európai Unión belül. Ha sikerül dinamikus és aktív külpolitikát folytatni, az mindenképp maga után húzhatja az egész Uniót. Ne feledjük ugyanis, hogy Németország az EU egyik legmeghatározóbb tagországa, ezért bármi történik a német külpolitikában, az nagymértékben befolyásolja a szervezetet is. Az aktív és dinamikus német külpolitika ellenpárja egy olyan lehetőség, hogy Berlin a saját nagykoalíciójából eredő bizonytalanságát fogja kisugározni „Európa” felé. Márpedig az EU-nak a jelenlegi helyzetben és problémái közepette (az alkotmányos szerződés kudarca, költségvetési viták, török bővítés, a lisszaboni stratégia problémái s a többi) más sem hiányzik, mint egy még bizonytalanabb Németország. Egy viszonylag passzívabb Németország nehezen tudná betölteni azt a közvetítő szerepet, amelyet gyakran ellátott az elmúlt évtizedekben például a transzatlanti kapcsolatokban, vagy konkrétan Washington és Párizs között (bár Gerhard Schröder kancellársága alatt Berlin inkább Párizs felé húzott). Sőt Berlinre a közép-európai országok is gyakran tekintettek úgy, mint saját érdekei védelmezőjére összeurópai szinten. Van azonban két olyan kérdés, illetve kapcsolatrendszer, amelyben valószínűleg elmozdulást fogunk tapasztalni: Németország Oroszországhoz, illetve az Egyesült Államokhoz fűződő viszonya. Mint említettük, Schröder kancellár idején ez volt az a két terület, amelyben külpolitikai téren leginkább eltért az akkor ellenzékben lévő jobboldal és a kormányzó baloldal véleménye. Mindenképpen várható tehát, hogy az új kormány nagyobb figyelmet szentel a washingtoni szálnak. Bár hozzá kell tenni, hogy Németország már nem lesz olyan mértékben „atlantista”, mint a valamikori Nyugat-Németország volt. Ezzel párhuzamosan gyengülni fog Oroszország szerepe, bár ismét meg kell jegyezni, ez nem jelenti, hogy Moszkva nem lesz fontos a németeknek. Ne feledjük, gazdasági, energetikai, sőt biztonságpolitikai szempontból Oroszország nemcsak Németország, hanem egész Európa számára megkerülhetetlen. Berlin ezért mindig is azok közé az EU-tagállamok közé fog tartozni, amelyek különösen nagy jelentőséget tulajdonítanak az orosz–európai kapcsolatoknak.

Egyértelmű tehát, hogy Németország külpolitikájának alakulása, már csak az ország potenciáljából és befolyásából adódóan is, nagymértékben befolyásolja és befolyásolni fogja az Európai Unió és szűkebb térségünk további fejlődését. Ebből viszont az következik, hogy mindenképpen figyelemmel kell kísérnünk, mi történik Berlinben.