Mikor leszek szemüveges?

A címbeli kérdést nem saját magamhoz intézem. Én szemüveggel születtem, csak rövid időre, valamikor egyetemistaként mellőztem az okulárét, s meg is lett a következménye, a következő ellenőrzés során dupla erősségűt kaptam, mint amilyet letettem. A cím egy Kern András-dal. Szeretem a színész dalait, hitelesek, hű képet adnak saját magáról, s olykor azonosulni is tudok velük, de csak olykor, például amikor arról énekel, hogy a technikai fejlődés elviharzott mellette, s ő messze lemaradva mögötte kullog. Lemezeit hallgatva a szóban forgó felvételt azonban mindig átugrom. Értem én a humort, de a szövege nem egyeztethető össze az egómmal. Leírom, Kern miről énekel benne. „Halántékom őszül, s altatóval alszom. Ha egy mód van rá, lifttel megyek, és kissé hízom. A hajam is hullik, pedig szolid életet élek, és úgy veszem észre, a memóriámnak nem használnak az évek. A feleségemet ölbe kapni már nemigen tudnám, és egyre többen csókolommal köszönnek az utcán. És nem nevet már senki, ha nagyritkán van egy viccem, és egyre többször felejtem el begombolni a sliccem. Náthám, mint az orkán, és gyakran félek a ráktól, a fekélytől meg a gutaütéstől, mer’ az se áll tőlem távol. Mikor a fiamon látom, hogy komolyan aggódik értem, mer’ a matekját egy idő óta, ha agyonütnek se értem. De semmi pánik, nincs itt a vég, szemüveg nem kell még!” Hát most őszintén, kedves szemüveges társaim, nem bosszantó?! Velünk viccelődni! Ugye, most már értik, miért hagyom ki a dalt! Ráadásul rám egyik kijelentés sem vonatkozik – vagyis azt hiszem, s ha netán mégis, akkor sem. Az viszont tény, hogy leragadtam. Legutóbb éppen a szemorvosi ellenőrzés után döbbentem rá, ahol kiderült, megint romlott a látásom. Ellenkeztem kézzel-lábbal-szemmel, hiába mondtam, hogy a régi szemüvegem az orromhoz nőtt, sőt az orrom csücske lett, újat írtak elő. Az optikus megkérdezte, milyet kérek, divatosat, vagy megelégszem egy középkategóriással. (Eddig úgy tudtam, autóból van ilyen.) Az előbbiek közül mutasson – mondtam, gondolkodás nélkül. Kétezer korona belefér a költségvetésbe – gondoltam –, és még mielőtt felháborodtam volna, hogy egy nullával kevesebbet láttam, eszembe jutott, igaza van a dokinak, kell az erősebb okuláré. Most mondják meg, egy „ócska” szemüveg miért kerül húszezerbe? És mikor lett ilyen drága? Mondom, leragadtam valahol! Ha belegondolok, azt sem tudom, egy liter tej mennyibe fáj! Úgy tizenöt és harmincöt közé saccolnám. Szóval, én ebből jövök rá, hogy szállnak az évek. Mert altató nem kell, az asszonykámat is ölbe tudom kapni, mindössze a szemüveg, az kell. És egyre erősebb.

De a vég még nincs itt! És nálam a kaszás ne is próbálkozzon! Hiszen csak harmincnégy vagyok, egy „középkategóriás” szemüveggel az orromon.